Boldog, vidám, megható, emlékezetes „gyerekes” pillanatokat idézek fel e cikkben, melyeket fiatal szülők, Dóra és Iván, Szilvia és Péter, Dóri és Gyuri osztottak meg velem, hogy ezúton is közöljék, milyen hihetetlen csoda és boldogság egy kisgyermek szülőjének lenni, támogatni őt a fejlődésben, segíteni, ha arra van szükség, s szeretni mindenekfelett azt a kis lényt, akit gyermeküknek tudhatnak. Íme, a 3+1 legcukibb történet, melyet egyaránt ajánlok az édesanyáknak, a családoknak Anyák napjára, valamint a gyermekvállalást fontolgató pároknak.

Kendős hordozó

Dóra és Iván kislánya Nóri négy és fél hónapos. Dóra sosem felejti el azt a pillanatot, amikor kislányát a születése után rátették, még mielőtt bármi más történt volna vele, és a baba a nagy szemeivel rápillantott. Kicsivel később a babakocsi mózeskosarában vitték az esti sétára, a mózeskosár tetejét lehajtották, s a kis Nóri elkerekedett szemmel nézegette maga felett a fákat, házakat és az eget. Elképesztő volt látni, ahogy barátkozott az ismeretlennel, rácsodálkozott a világra. Nóri reggeli mosolya is elbűvölő, az édesanyja egész napját tökéletessé teszi, s ez a nehezebb reggeleken is könnyedén átsegíti a családot. Iván, az apuka pedig minden nap, amikor munkából hazatér, kap egy speciális mosolyt Nóritól, ami csak az övé, csak neki szól. „Dóra nagyon szereti a kendős hordozást, amikor csak teheti, így vannak együtt Nórival.” Nagyon megnyugtató mindkettőjüknek, közel vannak egymáshoz és ez nagyon jó érzés. Együtt nézegetik a környezetet, Dóra közelről meg tud mutatni mindent, és ha szükséges, megnyugtatni is így tudja legjobban Nórit. Dóra állítja, hogy leírhatatlanul békés dolog a kendőben rajta szuszogó gyerekkel sétálni, egyáltalán így együtt lenni.

Kész diplomata

Szilvia és Péter már gyakorlott szülők. Kislányuk, Jázmin az utolsó évben már nem igazán szeretett óvodába járni, ahogy ő mondta, „odobába”, mert nem szerette a délutáni alvásokat. Ezért amikor csak tehette, kikönyörögte, hogy ebéd után édesanyja vigye haza. Az ötödik születésnapja reggelén Jázmin kézen fogva ballagott Szilviával az óvoda felé. Egész úton csendes volt, láthatóan elgondolkodott valamin. Amint a kapuba értek, kibökte, hogy mi volt a gondolkodás tárgya:

„Anya! Nem lehetnék egész nap »ebédutános«?”

Azon gondolkodott végig az úton, hogyan fogalmazza meg, hogy nem szeretne aznap oviba menni, hiszen születésnapja van. Annyira cuki volt, hogy Szilvia kézen fogta Jázmint, és ovi helyett inkább elvitte sütizni. A történet természetesen „örök darab” lett a családi legendáriumban, mert ha azóta valaki a családban szabadságon van, azt úgy mondják, hogy egész nap „ebédutános”.  

Sorbaállás közben

Dóri és Gyuri kisfia, Bence húsz hónapos, eleven kisfiú. Nagyon hamar elkezdett totyogni, és Gyuri már alig várta, hogy elhangozzon a bűvös szó, APA. Dóri többször is elcsípte főzés, zuhanyozás közben, hogy a lelkes apuka belenéz Bence szemébe és artikulálva mondja: „A P A”, s várja a csodálatos pillanatot, amikor kisfia kacagva szemébe néz és utána ismétli a bűvös szót. Hát, ez nem így sikerült, s nem is ez lett Bence első szava, viszont miután végre kimondta, hogy „A P A”, a kedvenc szavává vált. Történt ugyanis, hogy egy vásárlás alkalmával egy középkorú, magas férfi állt be Dóri és Bence mögé a sorba, aki Bencét vélhetően az apukájára emlékeztette. Bence széles mosollyal rámutatott, és elkiáltotta magát,„APA!” Ekkor vált minden hasonló kinézetű férfi a boltokban, utcán, játszótéren és bárhol máshol apává. Dóri egy ideig egyik zavarból esett a másikba, de tulajdonképpen zavarában is nagyon élvezte a helyzetet. Pár hónap alatt lecsengett Bencénél ez reagálás, azóta kizárólag Gyuri az apa és minden más hasonló kinézetű férfi megmaradt egyszerűen bácsinak.

Zipzár-varázs

A történeteket hallva óhatatlan, hogy a kisfiam, Márk kedves, megható, bájos, vicces esetei is eszembe jutottak, egyet meg is osztok az olvasóval. Márk még egészen kicsi volt, és nagyon tetszett neki a zipzárak működése, minden táskán, ruhán, dzsekin, ha csak tehette, le-föl húzta a zipzárakat, közben nagyokat nevetett, s közben mindig huncutul méregetett. Egyszer a villamoson ültünk, Márk az ölemben, és elbűvölte a mellettünk álló férfi dzsekijének egyik zipzárja, és hát megpróbálta lehúzni. Lett belőle nagy bocsánatkérés és elfojtott mosolyok minden irányból. Innentől kezdve jobban kellett ügyelnem a zipzárak közelségére idegen környezetben. Persze hamar elmúlt ez is, „kinőttük”, de örökké bájos emlékünk maradt.      

Kedves Olvasó, abban egyetérthetünk, hogy mindezeket a történeteket csak úgy ismerhettük meg, hogy

a szülőknél, akik megosztották velünk családi életük e néhány emlékezetes pillanatát, a várt gyermekek megszülettek.    

Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner

Mit kell tenni a hosszú, boldog házasságért, és azért hogy elkerüljük a csábításokat, melyek hűtlenséghez vezetnek? Mihalec Gábor pszichológus, párterapeuta a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom által szervezett, idén áprilisban újraindult előadássorozata keretében több gyakorlati, sokszor személyes példán keresztül mutatta be azokat a megoldásokat, melyek a kérdés megválaszolását segítik.

Bár manapság elég ritka, mégis létezik a boldog házasság, melyet évtizedeken keresztül ugyanazzal a párral töltünk el – állította az előadó. Az ilyen kapcsolatok egyik legfőbb akadálya, zátonyra futtatója a hűtlenség, melynek már a definíciójában is bizonytalanság van: sokan, sokféleképp értelmezik. Arra helyezik a hangsúlyt, hogy meddig mehetnek el egy másik, a párkapcsolaton kívüli személlyel való viszonyban. Ez a megközelítés azonban a kiskapuk keresésére ösztönöz. Mihalec szerint megcsalásnak az nevezhető, ha egy deklarált párkapcsolatban valamelyik fél érzelmi és/vagy szexuális kapcsolatba lép egy harmadik személlyel. A témával foglalkozó szakértők véleménye abban is eltér, hogy helyre lehet-e állítani a kapcsolatot, ha a megcsalás megtörtént. Az előadó új megközelítést javasolt:

nem a házasságban keletkezett károkat kell rendbe hozni, hanem elejét venni a hűtlenségnek,

melynek vannak előzetes jelei. Ezt akkor kell megtenni, amikor még úgy látszik: minden rendben van a kapcsolatban.

A megelőzés lépései

Az óvintézkedések közül elsőnek meg kell határozni a kapcsolatunkat. Kik vagyunk mi ketten egymás számára, mit várhatunk egymástól, mik a kapcsolat játékszabályai? A következő tanács: húzzuk meg és őrizzük meg a házasság határait. A párkapcsolatban létrejön egy harmadik dimenzió, a „mi”. Ennek megvan a szabályszerűsége, belső világa, s amikor kiviszek ebből valamit, s megosztom egy harmadik féllel, akkor átléptem a „mi” határait. Ez határátlépés, a „mi” megsértése, erősebben fogalmazva elárulása. A határokat ezért őrizni kell mind a kintről befelé,  mind a bentről kifelé ható veszéllyel szemben. Mint gyakorlott családterapeuta,

Mihalec elárulta, hogy azokban a történetekben, melyekben a férfiak átlépték a határaikat, az egyik közös nevező az autó, mely kulcsszerepet játszik a félrelépésekben. Ajánlatos ezért elkerülni azokat a helyzeteket, amikor egy férfi kettesben marad ott egy hölggyel.

A hormonok felelősek?

Felvetődik, hogy ha ennyire ki vagyunk téve a hűtlenségnek, ebben nagy szerepe lehet a hormonoknak. A férfiak különösen előszeretettel hivatkoznak „vadászó” természetükre, melyért a tesztoszteron hormon a felelős. Léteznek azonban másfajta hormonok is: a nőknél az oxitocin, a férfiaknál a vazopresszin a társhoz való kötődést, a hűséget segíti elő. Az ember azonban értelmével dönthet a hormonok befolyása ellenére is.

Mihalec erre érdekes példával szolgált. Nelson Mandela, dél-afrikai polgárjogi harcos, majd elnök, az apartheid rezsimben 27 évet töltött börtönben. Amikor már országa elnöke volt, egy riporter megkérdezte tőle, nem gondolta-e úgy, hogy meg kell torolnia a magán és a többi színes bőrűn esett visszaéléseket? De igen, gondoltam erre.

Az észnek azonban uralkodnia kell az indulatokon

– válaszolta a politikus, aki a megbékélés mellé tette le voksát.

Mindent bele!

A harmadik tanács, hogy a házasságunk ne csak kibírható, hanem boldog, élvezetes legyen, az, hogy tegyünk bele 100 százalékot – hangsúlyozta az előadó. Ha keveset teszünk a házasságunkért, hiába várjuk, hogy jó legyen. Törvényszerű, hogy csak annyit vagyok képes befogadni egy kapcsolatból, amit magam is beletettem.

A párterapeuta többször tapasztalja azt, hogy egy-egy házasságból mennyivel többet lehetne kihozni, ha mindkét fél beleadna „apait-anyait”, de ehelyett megelégednek a középszerrel. A hosszú, boldog házasság receptje pedig nem tűnik bonyolultnak: a hűtlenség megelőzhető, a hűség tanulható, s csak rajtunk múlik, mit hozunk ki kapcsolatunkból.

A szerző Gyöngyössy Gábor 

Egy párkapcsolat rengeteg fázisra bontható. Az egyik legfontosabb és talán legmeghatározóbb mozzanat az ismerkedés, azon belül is az a fázis, mikor felfigyelünk valakire. A továbbiakban ezt kívánom részletesen tárgyalni.

A legtöbben úgy gondolják, az ismerkedés első és legfontosabb szempontja a vizualitás. Bizonyára ti is találkoztatok azzal a jelenséggel, mikor akár a buszon, akár vonaton, esetleg egy szórakozó helyen, az utcán vagy az interneten megláttak valakit, s  megjegyezték: „De helyes lány/fiú!” „De jól néz ki, vele szívesen ismerkednék!”. Sokan csupán ezt az egyetlen szempontot tartják szem előtt, ám amit a szem lát, csupán csekély része azon árulkodó jeleknek, melyek által eldöntjük, szimpatikus valaki számunkra, vagy sem. Sokszor elfelejtünk a többi érzékszervünkre támaszkodni, pedig rengeteg személyiségvonásra lehet következtetni a hanghordozásból az illatból, vagy akár ha véletlenül valakivel összeér a kezünk, annak fogásából.  Ezek a támpontok általában egy látássérült ember számára jelentenek elsődleges információforrást, ám érdemes azoknak is figyelembe venniük, akik látnak.

Az első találkozás

Biztosan ti is találkoztatok már olyan helyzettel, mikor valaki az internetes ismerkedést követő randevún vagy egy véletlen találkozáskor egyszerűen nem nyerte el a tetszéseteket. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, két lehetőségünk van: vagy teljes mértékben lemondunk a kiválasztott emberről, nem is keressük többet, vagy számításba vesszük a fentebb említett tényezőket is. Célszerű a külső mellett elsősorban a hanghordozásra koncentrálni. Sok mindent elárul, hogy az illető milyen módon formálja a szavakat, milyen hangsúllyal közli az iróniát vagy a szép gondolatokat, hogyan nyilvánít véleményt, és így tovább.  Az illatból esetleg megállapítható, milyen az ízlése, akár az, hogy milyen illatszert szeret, mely a későbbiek során jól jöhet.

A kézfogás elindíthat az emberben valamit, amit esetleg a hang, a kinézet és az illat nem tett meg.

Természetesen mindezek egy első találkozás során csupán egy kezdetleges, első benyomás kialakítására hivatottak. Mindezeken kívül fontos szerepet játszhatnak belső megérzéseink, melyekre például az esetleges partner beszédstílusából következtethetünk. Fontos lehet, hogy milyen számban használ trágár szavakat, egyáltalán használ-e első találkozás alkalmával, vagy sem.

Az internetes ismerkedés

Ezek után vessünk egy pillantást az interneten történő, hetekig tartó ismerkedésre! Itt is előfordulhat, hogy a különféle társkeresőkön közzétett kép nem nyeri el tetszésünket. Ilyenkor támaszkodhatunk az illető fogalmazására, reakciójának gyorsaságára, esetleg helyesírására. Ha megfelelőképpen monitorozzuk az illetőt, a fogalmazásból számos dologra következtethetünk. Ha már megnézzük a kiírást, amit nyilvánosan tett közzé az illető,  leszűrhetjük, mennyire hivalkodó, mennyiben használja csak és kizárólag az online felületet az ismerkedésre, milyen hajlandóságot mutat egy esetleges személyes találkozásra, esetleg milyen szándékai vannak. Ez fontos szűrő lehet, hiszen már ezekből el tudjuk dönteni, kívánunk-e valakivel beszélgetést folytatni, vagy sem. A reakcióidő is számos tulajdonságra rávezethet minket. Ha valaki például túlságosan sokáig (pl. fél óráig) gondolkodik egy kérdésre adandó válaszon, nem biztos, hogy önmagát adja. Természetesen léteznek a szabályt erősítő kivételek is.  Sokan nagy mértékben figyelembe veszik a helyesírást. Többen azt mondják, az, hogy valaki hogyan ír, meghatározhatja, mennyire igényes, milyen mértékben figyel már a virtuális világban is arra, hogyan kommunikáljon.

A fent említettek mind túlmutatnak a vizualitáson.

Azt gondolom, érdemes teret adnunk más érzékszerveinknek, valamint belső megérzéseinknek is, hiszen nem minden a külső. Ha például egy számunkra nem túl megnyerő kinézettel rendelkező emberrel mégis elkezdünk beszélgetni, talán kiderül, hogy nem az a „kiöltözős” típus, inkább szerényebb megjelenésű, de megfog a stílusa, a hangja, akármelyik tényező, amelyről már írtam. Mindenkinek azt tanácsolom, merjen a szem számára láthatatlan forrásra is hagyatkozni, hisz nem lehet tudni, kit rejt a külső!

A szerző Krizbai Teca pszichológia szakos hallgató

Ha párkapcsolatban élünk, a boldogság mellett számos nehézséggel kell megküzdenünk. Jelen cikk az egyik kihívást, a szülők hatását hivatott tárgyalni.

A párkapcsolatokra számos külső tényező nagy hatást gyakorolhat. Az egyik manapság meglehetősen gyakori  konfliktusforrás a szülői ráhatás. Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan párral, aki ennek áldozatául esett, s az egyik fél édesanyja, édesapja, netán mindketten ellenezték vagy ellenzik a kapcsolatot, sőt, taéán az olvasók között is van, aki magára ismer. Ilyenkor rendkívül nehéz döntés előtt áll a párt, hiszen ha az egyik fél szülei nem fogadják el gyermekük szíve választottját, az érintettnek mérlegelnie kell: adjon igazat a lázadó szülőknek, vagy továbbra is álljon ki párja mellett?

Ilyen helyzetben a döntés igen lassan születik meg, ugyanis számításba kell venni, hogy a szülőknek milyen mértékben lehet igaza, s mennyire látja az illető reálisan a párkapcsolatát. Amennyiben a szülőknek nem felel meg gyermekük párja, általában olyan érveket sorakoztatnak fel, melyek által esetleg befolyással lehetnek gyermekükre. A továbbiakban a legtipikusabb példákat kívánom kiemelni:

Legtöbb esetben az anyagi feltételekre szokás hivatkozni. Ha a szülőnek nem felel meg a munka, amit a leendő menye/veje végez, a következő mondatok hangzanak el: „Miből fogtok megélni?” „Hogy teremtitek meg majd a gyerekeknek a megfelelő körülményeket?” „Ez nem munka, ezt bárki elvégzi”.

Szintén sokszor előfordul, hogy ha a pár egyik tagja valamiféle testi hátránnyal küzd, a másik fél szülei előítélettel fogadják őt,  s mindig az adott hátrányt említi kifogásként. Ezt kétféle módon tehetik: közvetve vagy közvetlenül. A közvetlen szembesítés annyit tesz, hogy megmondják szemtől-szemben: „Nem vagy a fiamhoz való, mert vak/mozgáskorlátozott vagy, ez meghaladja fiam képességeit.” Szándékosan idéztem ebben a formában, hiszen általában a férfiak édesanyjára jellemző ez a magatartás, de természetesen előfordul férfiak édesapja, valamint lányok édesanyja által is e jelenség. Lányok esetén legtipikusabb az édesapa félelme. A közvetett szembesítés az előbbivel szemben azt jelenti, hogy a szülők szándékosan olyan feladatok elé állítják a gyermekük párját, hogy hátrányai kiütközzenek. Ezzel azt próbálják elérni, hogy fiúknak vagy lányuknak bebizonyítsák: párja nem hozzá való. További kifogásként az esetlegesen túl nagy, vagy túl kicsi korkülönbséget, az iskolai végzettséget, a társadalmi rangot, valamint a két fél közötti távolságot szokták említeni.

A végkimenetel számos esetben szakítás. Általában az a fél dönt így, akinek szülei folyamatosan próbálják őt erre az útra terelni. Előfordulhatnak olyan esetek is, amikor közös döntés alapján jut a pár erre az elhatározásra, hiszen úgy vélik, túl sokat kell azért szenvedniük, hogy egymáséi lehessenek.

Végezetül útmutatót szeretnék adni azok számára, akik jelenleg ilyen helyzetben vannak. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, tegyen legjobb belátása szerint. A döntés rendkívül nehéz, de rajtatok áll. Rajtatok és a párotokon. Érdemes számításba venni, mennyire erős az érv, mellyel szembesítenek titeket. Ajánlott közösen beszélni a problémáról,  esetleg érdemes mindkettőtöknek összeírni a párkapcsolatotok melletti, illetve elleni érveket, és azt, mi szól szüleitek mellett, s ellen. Elsősorban kettőtök akaratát tartsátok szem előtt, mikor meghozzátok a döntést! Miután a végső döntés megszületett, a szülők elé érdemes ketten odaállni, s közölni velük az. Ez megkönnyítheti a helyzeteteket, hiszen tudjátok egymást erősíteni.

A szerző Krizbai Teca pszichológia szakos hallgató

Egyre több jel mutat arra, hogy megváltozik az apák családban betöltött szerepének 20. században tapasztalt leértékelődése. Mind több fiatalban fogalmazódik meg az igény, hogy növeljék részvételüket a családi életben, s erre a társadalom is egyre inkább nyitott. Új lépések, intézkedések születnek a civil és a gazdasági szféra részéről egyaránt – erre hívta fel a figyelmet Léder László a Három Királyfi Három Királylány szervezésében megtartott Család és karrier című konferencián.

Leestek az apák a család szekeréről – állította képletesen a pszichológus előadó, az Apa füzetek társszerzője, aki hazánkban elsőként kezdett foglalkozni az apák családi életben betöltött nem kielégítő szerepével. Hogy ezen változtassunk, szükség van egy „csendes apaforradalom” elindítására – tette hozzá.

Gyerek nélkül értelmetlen

Az apaság megerősítéséről történő gondolkodás a nyugati társadalmakban már jóval korábban megkezdődött. Az EU-ban több felmérés is készült, mely – ellentmondva a férfiakkal és a fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiáknak – azt mutatja, hogy a huszonéves, házasság előtt álló fiatalemberek nagy arányban szeretnének gyerekeket, sőt úgy látják, hogy életük gyerek nélkül „nem sokat ér” – hangsúlyozta az előadó. Hasonló eredményt hoztak az USA-ban végzett kutatások: a második vagy még egy újabb gyermek vállalására nagyobb a férfiak hajlandósága. 

A fejlett társadalmakban azonban néhány kivételtől eltekintve kedvezőtlen demográfiai tendenciák érvényesülnek. Ennek egyik oka a fiatalok túlzott munkahelyi leterheltsége. Egy amerikai felmérés azt mutatta, hogy a munkavállalók fele túlterhelt. Egy másik, EU-ban készült vizsgálat szerint a munkavállalók húsz százaléka majdnem minden nap közel tíz órát dolgozik. Ennek a kutatásnak másik fontos megállapítása, hogy a legnagyobb terhelésnek a 35-49 éves gyermekes férfiak vannak kitéve. Magyarországon sem jobb a helyzet.

Elavult munkakultúrában dolgozunk.

A vállalatok nem használják a távmunka, a rugalmas munkaidő, az otthoni munkavégzés technológiailag meglévő lehetőségeit. További gond a mai vezetők régimódi szemlélete, mely szerint a munkatársak akkor dolgoznak, ha benn vannak a munkahelyen.

A mostani nagyszülők néha felvetik, hogy sokszor tanulás mellett nevelték fel gyerekeiket. Arról viszont megfeledkeznek, ők jelentős szülői segítséget kaptak, s gond nélkül, időben el tudták hozni gyerekeiket az óvodából, bölcsödéből. Azóta megváltozott a világ, a mai fiatal pároknak sokkal nehezebb gyereket vállalniuk, a megélhetést biztosítaniuk, és az egyensúlyt megtalálniuk a munka és a család között.

Új kezdeményezések és tennivalók

A jelenlegi fonák helyzet felszámolására, az apák szerepének megerősítésére Léder a Három Királyfi mozgalommal karöltve létrehozta az Apa Akadémiát, mely ingyenes előadásokkal és tréninggel segíti az „apa-kultúra” kialakulását. A két legkeresettebb program közül az egyik arra fókuszál, hogy mi vár a fiatal párokra a gyermek megszületése után, míg a másik arra keres választ, hogyan tudják a fiatalok a munka-magánélet egyensúlyt megteremteni. Tapasztalatok szerint az első kérdéssel kapcsolatban nagy az információhiány még a magasabb iskolai végzettségűek körében is, míg a másik témakörben az érintetteknek külön készségre van szükségük, melyet el lehet sajátítani.

Ahhoz, hogy – mint az előadó fogalmazott – az apaság az anyaságot kiegészítő fontos minőség legyen, egyéni és társadalmi szinten sokat kell még tenni. A szülőknek törekedniük kell, hogy minél több időt otthon tudjanak tölteni, a fölösleges terheket pedig le kell adniuk – jegyezte meg Léder azzal kapcsolatban, hogy nem tartja jónak, hogy a gyerekvállalás előtt álló szülők  zöldövezetbe – gyakran távol a munkahelyüktől, a gyermekintézménytől –költöznek.

Az apáknak fontos tudatosítaniuk, hogy a családnak „védett” családi időre van szüksége, melyet a férfiak hajlamosak női, anyai feladatnak tekinteni.  Hasonlóan ehhez, sokat számítana, ha

a kettős terhelés, a munkahely-magánélet egyensúlya nem női, hanem szülői problémaként jelenne meg

a társadalmi kommunikációban. A munkaadók részéről kívánatos lenne, hogy az apákat elengedjék szabadságra a szülés idején, s utána rugalmas munkaidőt biztosítsanak. Bizakodásra ad okot, hogy van olyan vállalat, mely egyhónapos szabadságot biztosít férfi dolgozóinak ebben az időszakban, s a munkaerőhiány következtében egyre több cég gondolkozik fiatal apáknak nyújtott munkaidő kedvezményeken. Ezek s a fiatalok új mentalitása reményt ad az apák családi szerepének erősödésére.

A szerző Gyöngyösy Gábor

Fiatalon az élet természetes rendje, hogy elképzeljük a jövőnket, lelkesen terveket szövünk, álmodozunk, és álmainkhoz keressük az „igazit”, a társat, akivel mindezt megvalósíthatónak véljük. Általában gyermekekre is vágyunk az ideális párunktól, lelkesen építjük fel a közös életünket előbb fejben, majd a valóságban is. Szeretjük egymást, elköteleződünk, közös otthont teremtünk és boldogok vagyunk. E cikkben Anna és Péter történetét ismerhetitek meg.

A boldog idők

Anna és Péter huszonévesen, egyetemista szerelmüket megpecsételve házasodtak össze, majd néhány év múlva megszületett a kislányuk. Anna orvosként tudományos pályára lépett, a kicsi mellett is rendszeresen dolgozott, sokat volt távol az otthonuktól. Péter, aki tervező mérnökként helyezkedett el, miután kötetlen időbeosztásban dolgozott, és amúgy is rajongott a kislányáért, örömmel vállalta az „anyaszívű apa” szerepét, és egy időre háttérbe helyezte a karrierépítést. Péter és a kislány csodálatosan mély érzelmi kapcsolatba kerültek a közösen eltöltött évek alatt, melyből az anya, Anna részben kimaradt.

A házaspár kapcsolata idővel meglazult, Anna figyelmét és érzelmeit felkeltette egy sikeres kollégája, akivel egymásba szerettek, majd elkezdtek közös jövőt tervezni. Péter ekkor még semmit nem sejtett, bár utólag, évekkel később pontosan felismerte azokat a jeleket, amelyekre fel kellett volna figyelnie. A házasság végül is válással végződött, Péterből „vasárnapi” apuka lett, a kislány az édesanyjával és annak társával élt tovább. A kislány és Péter kapcsolata még egy ideig bensőséges és szeretetteljes maradt, de lassan, fokozatosan ez megváltozott.         

Figyelmeztető jelek

A házaspár nyilván nem fordított elég időt és energiát a kapcsolatuk minőségének megőrzésére, Anna szinte csak a munkájának élt, Péter pedig a gyermeknevelést tartotta a legfontosabbnak.

Fokozatosan eltávolodtak egymástól, és ennek nem tulajdonítottak jelentőséget,

nem mérték fel időben az ezzel járó kockázatokat. Fejben szinte mindenki tudja, hogy egy kapcsolat megtartásáért folyamatosan tenni kell, figyelni a saját, és a társ érzelmi, lelki rezdüléseit, odafigyelni, megérteni a jelzéseket, megoldani a problémát. 

Szülői elidegenítés (PAS – Parental Alienation Syndrome)

Péter úgy döntött, hogy a kislánya érdekében nem gördít akadályt a válás elé, zökkenőmentes volt a válóper és az elköltözése a közös otthonukból, bár lelkileg nagyon megviselte a kialakult helyzet. Anna sem támasztott akadályt a láthatásoknál, a kislány sok időt töltött az édesapjával, aki később ismét megházasodott.

Azonban lassan elindult valami Anna részéről, valami, ami nehezen definiálható. Eleinte talán a tudatosság is hiányzott, de ez a valami évekkel később odáig vezetett, hogy a kislány, aki azóta már nagylány, fokozatosan és szinte teljesen elfordult az édesapjától, Pétertől.

Ez a valami nem más, mint a szakirodalom által is definiált szülői elidegenítési folyamat.

Péter is rendkívül nehezen vett észre, és még sokáig eltartott, amíg el is hitte, hogy Anna részéről az emberi, apai értékeinek, odaadó szeretetének leépítése zajlott hosszú évekig: kis csúsztatásokkal, háttérbe szorítással, megkérdőjelezésekkel, hanglejtésekkel, kézlegyintésekkel jelentéktelennek tüntette fel Pétert apa és volt férj szerepében egyaránt.

Láthatatlan agresszió 

Talán megkérdőjelezhető, hogy ezek az eszközök kimerítik-e valójában az agresszió fogalmát, hiszen még hangos szó sem esett soha a szülők között, „csak” a fentiek zajlottak évekig, és részben zajlanak jelenleg is. A magatartás megfoghatatlanságában rejlik az agresszió, hiszen nehezen felismerhető, bizonyítható és kezelhető. Nem állítható, hogy csak Anna hibás a történtekért, hiszen Péter nem képviselte kellően az emberi méltóságát, az apai értékeit és érdekeit, és amikor megértette, hogy mi történik körülötte, akkor sem tett szinte semmit, hogy változtasson ezen a helyzeten.

Sok hasonló élethelyzetről hallani, Anna, Péter és közös gyermekük története nem egyedülálló eset. A jelenség nemtől független, fordított szereposztásban is előfordul. A szülők, akik valaha szerették egymást, gyermeket hoztak a világra, de valamiért megromlott a házasságuk és elváltak, sosem fordulhatnának ilyen módon (sem) egymással szembe, mert óriásit vétenek a gyermekük ellen.

„Abban reménykedhetünk, hogy Anna és Péter lánya felnőttként, majd később esetleg szülőként, helyére teszi a fejében az emlékeit, tapasztalatait, s úgy fogadja el szüleit, és teszi szívében helyére az érzelmeit, ahogy azok számára kisgyermek korától a legvalóságosabbak voltak.”  Ezt nem könnyű megtenni, hiszen kérdés, hogy engedi-e majd saját magát szembesíteni azzal az érzéssel, hogy az anyukája manipulálta hosszú évekig, és ő ennek „bedőlt”.

Amit tehetünk

A figyelmünk sokszor csak a látható (fizikai és verbális) agresszióra összpontosul, nem véletlen, hiszen az észrevehető, hallható, látható a környezet számára. A történetünk szereplőit viszont évekig a láthatatlan agresszió, a szülői elidegenítés mérgezte.

Vegyük észre, ha ilyen helyzetbe kerülünk, és ne hagyjuk, hogy eluralkodjon az életünkön. Segíthetnek ebben önismereti, kommunikációs, konfliktuskezelési, és megküzdési technikák, vagyis az egészséges önvédelem és érdekérvényesítés kifejlesztése.                    

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner

Szüleim közel negyven éve élnek boldog házasságban. Gyermekükként nem az elfogultság beszél belőlem, amikor boldog házasságot írok. Minden akadály, magaslat és mélység ellenére ők kitartottak egymás mellett, soha nem engedték el egymás kezét. Szerencsés vagyok, hogy ilyen családban nőhettem fel, és friss házasként az ő kapcsolatuk követendő példa előttem. Természetesen, tudom, hogy ez nem olyan egyszerű. Az élet számos kihívást hoz egy kapcsolatba, amit meg kell oldani, amivel meg kell küzdeni. Vannak azonban olyan kulcsfontosságú tényezők, amelyeket figyelembe véve elérhetjük, hogy akár egy életre szóló, szép házasságban élhessünk. 

Amikor anyukámat kérdeztem arról, hogy szerinte mi a házasságuk titka, először nevetve annyit mondott, hogy megtanultak türelmesek lenni a másik dolgai iránt, mindig odafigyeltek egymásra és az évek során összecsiszolódtak. Milyen furcsa is ez, hiszen kamaszként – elsősorban a lányok persze – arról álmodozunk, hogy megtaláljuk a nagy őt, az igazit, akivel nincs is semmi teendőnk, hiszen minden tökéletes, harmonikus és olyan könnyű. Később érettebb fejjel rájövünk, hogy azért ez nem teljesen így van.

A szerelem, a vonzalom nem elég egy hosszú kapcsolathoz.

Sok türelem, kompromisszum, megértés kell ahhoz, hogy létrejöhessen egy olyan kapcsolódás két ember között, amelyben a párunk az életünk elengedhetetlen részévé, végső soron tehát az igazivá válik.

Egy házasság útját hullámvölgyek kísérik, boldogabb és nehezebb időszakok váltogatják egymást. Kezdetben a szerelem, az izgalom, a forró ölelés hatja át, amely egy hosszú kapcsolatban fokozatosan átalakul, és lecsillapodnak a túlfűtött érzések. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy életre szóló, örömökkel, szenvedéllyel és megújuló szerelemmel teli házasságban élni.

Az egyik legfontosabb összetartó erő két ember között, az intimitás. A kapcsolatok elején természetesen, spontán alakulnak ki az együttlétek érzelmi és testi szinten egyaránt. Később ahhoz, hogy ezt a meghitt, bensőséges kapcsolatot megőrizzük, nap mint nap tennünk kell. 

Újra és újra meghódítani

A házasságokban eluralkodhat a biztonság érzése, hiszen már „megszereztük a másikat, a miénk”, miért kellene tovább küzdenünk a kegyeiért. Ellustulunk a kapcsolatban, elfelejtünk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat, és a megszokás elkezdi rongálni a mindennapokat.

A munka világában a pénzt hajszolva, gyermeket nevelő szülőként valljuk be, sokszor nehéz egymásra szerelmespárként, férfiként és nőként tekintenünk. Ahhoz, hogy az intimitást megőrizzük és fenntartsuk, kezdeményezésre és kreativitásra van szükség. Nem hangzik túl romantikusan, de előre meg kell tervezni, hogy mikor tudunk egymásra időt szakítani, amelyben csak mi vagyunk mint egy pár.

Nem anya és apa, vagy mint keményen dolgozó emberek, hanem mint férfi és nő.

Hogy mivel telik el ez az idő, azt már minden párnak magának kell eldöntenie. Az adott időszak hozza magával, hogy éppen mire van szükség a kapcsolatban: beszélgetésre, szenvedélyre, kikapcsolódásra. Igazából a lehetőséget kell megragadni arra, hogy kilépjünk a mókuskerékből, a hétköznapokból és a vágyat újra felébresszük. Akár még egy hétvégi nagy bevásárlást is könnyedebbé tehetünk azzal, ha nem egyből a zsúfolt boltba rohanunk, hanem előtte közösen beülünk egy kávéra, teára, sütire valahova és úgy indulunk neki a feladatoknak.

Természetesen az együtt töltött időt is az teszi igazán értékessé, ha valóban figyelünk egymásra. A kapcsolat elején még csüngünk a másik a szaván, figyelünk minden rezdülésére. Ez időközben gyakran elveszik. Sok nő panaszkodik arra, hogy a férje nem tekint rá nőként és csak a munkáról lehet vele beszélni, vagy férfi arra, hogy a felesége már csak a gyerekekkel törődik. Az egymás közötti kommunikáció valahol elveszik. Ezt azonban visszaszerezhetjük, ha többször kiszakítjuk magunkat a hétköznapokból és figyelünk arra, ami a másikat foglalkoztatja. Érdemes önvizsgálatot is tartani: aa szeretem a másikat, miért nem vagyok már kíváncsi arra, amit mondani szeretne? Igazán ismerem-e őt, hogy mi zajlik benne, mire gondol, milyen érzései vannak? Segíthet, ha ezeken a kérdéseken elgondolkozunk, és a válaszok ismeretében közeledünk egymáshoz.

Úton lenni

A kikerülhetetlen konfliktusok, válságok a kapcsolat fejlődésének kulcsai. Szükségesek ahhoz, hogy a változás beinduljon, és valami jobb alakuljon ki. Házastársként a problémák már nem csak az egyik felet érintik, hanem közösek, ezért a megoldáson is közösen kell dolgozni. Néha az segíti a probléma megoldását, ha lemondunk a megoldásról. Megeshet, hogy az egyik felet zavarja, hogy a másik egyre többet kér kimenőt és eljár tőle külön, a barátaival. Ezért egyre inkább meg akarja kötni a társát, görcsössé válik, a kapcsolatuk romlik, ami azt vonja maga után, hogy a másik mindinkább szabadulni akar. Sokszor probléma az, hogy a másikat tulajdonként kezeljük, birtokolni akarjuk, és nem adjuk meg a teret az elegendő szabadsághoz. A tulajdonként kezelt ember, azonban előbb-utóbb fellázad és az előző példához hasonlóan mindinkább szabadulni akar. Az egyensúlyt viszont megtarthatjuk, ha elengedjük a függőséget, és elfogadjuk, hogy egymáson kívül is fejlődhetünk és találhatunk örömet.

Popper Pétert idézve: „egy kapcsolat addig él, amíg a felek úton vannak, amíg valahonnét valahová tartanak.” Ez a közös út egy életen át tarthat és széppé varázsolható, ha közben tudatosan vigyázunk arra, hogy soha ne engedjük el egymás kezét és veszítsük el a másikat az út során.

A szerző Pap Ildikó life coach

Forrás:

Mesterkurzus: A Párkapcsolatok iskolája. Jaffa Kiadó, Budapest 2008.

Hans Jellouschek: Szeretni sokáig – Ami a párkapcsolatokat életben tartja. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2012.

Nyitott Akadémia: Párkapcsolat Klinika. Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2011.

Az unokák érkezésével végképp utolért bennünket az öregség? Fogadjuk el, mint szükséges rosszat, vagy épp teljes lendülettelvessük bele a nagyszülőségbe magunkat – már amennyire ezt a kor megengedi? Panaszkodó nagyszülők, unokáikkal dicsekvő papák-mamák, magunkkal hozott nagyszülői minták – sokan sokféleképp élik meg életünk egyik utolsó nagy eseményét. Egy nagypapa mesél.

A bennem egykor erősen meglévő apává válás vágyához képest kissé távolságtartással vártam, hogy nagyszülő legyek. Gondolkodásomnak megfelelően természetesen tudtam, jó lenne, ha családunkban is minél több unoka születne. Mégis némi csodálattal vegyes értetlenkedéssel tekintettem sok roppant lelkes nagymamára, akinek a ridiküljében „véletlenül” épp mindig volt egy friss fotó unokáiról, melyet a körülötte levőknek illett megcsodálni.

Olyan nagyszülőkről is hallottam viszont – bármennyire hihetetlennek tűnik –, akik egyáltalán nem tartották unokáikkal a kapcsolatot. Persze az én közömbösségem csak félig igaz, mert roppant boldog voltam, hogy legnagyobb lányomnál több évi sikertelen próbálkozás után megszületett az első unokám. Az is fokozta elégedettségemet, hogy három lányom után végre a „teremtés koronája” is képviselteti magát családomban.

Ezt az örömöt nálam egyáltalán nem rontotta el, hogy a nyugdíjazás után újabb látható bizonyítékát kaptam öregedésemnek.­

Minták, példák  

Az első időkben inkább csak emlékeztem és figyeltem. Jó volt rágondolni, hogy édesapám milyen bensőséges viszonyt ápolt kis unokáival. Amikor gyerekek voltunk, velem és bátyámmal csak a legfontosabb ügyekben foglalkozott, igaz, az idejét szinte teljesen kitöltötte a munka. Másrészt rengeteg maradandó élményt őrzök anyai nagyapámról. Vele a séta, a kártyázás, a sakk örök emlék marad.

Tágabb családomba sokkal hamarabb érkeztek az unokák. Van, ahol – bárcsak két unoka van – az általuk szerzett örömöt beárnyékolja a nagyszülői segítség túlzott igénybe vétele. Sógoroméknál viszont bőséges az „unoka-áldás”, most hétnél tartanak, s remekül működik minden. Tény, ehhez az is kell, hogy a nagymama még viszonylag fiatal, s szereti és bírja a sok apróság okozta fokozott terhelést. A nagyszülőségben kitűnő partnere a nagypapa, aki néha nem átall a kicsiknek „óvodát nyitni”, s ott óvóbácsit játszani.

Bele kellett nőni

Ahogy az apaságba, úgy fokozatosan nőttem bele a nagyapaságba is. Amikor lányaim megszülettek, nem is igazán tudtam mit kezdeni a kicsikkel, annak ellenére, hogy még a pelenkázást is megtanultam, ami közel negyven éve nem volt olyan egyszerű, mint ma.

Szülése után sokkal inkább foglalkoztam a lányommal,

féltettem az egészségét, és aggódtam, hogyan fog megbirkózni a kezdeti nehézségekkel. Akárcsak a lányaimnál, itt is úgy fél éves kora körül kezdtem behatóbban foglalkozni a kicsivel, amikor már látszott, „emberszámba” lehet venni. Más vonatkozásban is észreveszem magamon, hogy a gyereknevelésnél szerzett tapasztalatok és az akkori  gondolkodásom nagyon meghatározó az unokákkal kapcsolatban is. Így amikor először rám merte hagyni anyukája Simont, én szinte semennyire, ő viszont roppant izgult. Bár apává válásom óta rengeteg idő telt el, gond nélkül megoldottam mindent.

Érdekes, s három lányom után racionálisan kevéssé volt magyarázható, hogy mikor lányom a második babával volt várandós, én kislányt szerettem volna. Előjöttek ugyanis emlékeimben azok a gyönyörű – igaz most már meg is szépült emlékek –, amikor lányaim kicsik voltak. Az a melegség, szeretet, ahogy a kicsik odabújtak hozzám, nem felejthető. És persze más, sok-sok szép emlék. Jól drukkoltam: Lenke tavalyelőtt megszületett, s olyan, amire vártam, csupa szeretet – apukáját is ujja köré fogja csavarni.

Meglepetések

Az unokákkal kapcsolatos kellemes meglepetés számomra, hogy látom, lányom milyen jól látja el anyai, háziasszonyi feladatait amire képzőművész végzettsége, s művész énje nem predesztinálta. Nem gondoltam arra sem, hogy a nagypapának tulajdonképp jobb, mint apukának lenni: többnyire a szép, kellemes rész jut neki a gyerekek életéből. A nap-nap után ismétlődő feladatokból, a betegségekből, az éjszakai nem alvásokból kimaradok, hogy csak párat említsek a gyereknevelés nehézségeiből. A néha ellátandó feladatok, mint a gyerekekre vigyázás, néhány dolog beszerzése csak a hasznosság érzését viszik az életembe.

Sőt, most már magamat is meglepem. Az eddig általam megmosolyogott nagymamákhoz csatlakozva boldog-boldogtalannak mutogatom telefonomon a Lenkéről készült videót, ahogy fürdőköpenyben szerepel, grimaszokat vág a kamera előtt. Nem tudok ellenállni a kísértésnek sem, hogy leírjam a három éves Simon legfrissebb gyerekszáj történetét. Anyukája segítségével telefonon felköszönti nagymamáját születésnapján, s megkérdi tőle: mama, sütsz magadnak nekem tortát?

A szerző Gyöngyösy Gábor

A családunk épp Karácsony előtt néhány nappal gyarapodott az első unokával, egy kisleánnyal. A napokban találkoztam egy ismerőssel, aki lelkesen mesélte, hogy pár napja megszületett a második unokája, szintén egy kisleány. Magamon és az ismerősön is azt fedeztem fel, hogy ez az élmény semmilyen más élménnyel nem összehasonlítható boldogságot jelent számunkra.

Még nem is biztos, hogy kiforrott érzelmek ezek, mégis rendkívül meghatározóak. Pedig „csak” annyi történt, hogy unoka született, itt is, ott is.  E sorozat első cikkében írtam arról, hogy milyen hatással lesz a nagyszülő életére a „nagyszülőség”, mit adhatnak egymásnak és mit kaphatnak egymástól az unokák, szülők és a nagyszülők. Miből maradnak ki a generációk, ha nem tudnak a felek egymáshoz alkalmazkodni ebben a felállásban. Nézzük kicsit más szemszögből is a témát.

Elég gyakran megtörténik, hogy szerepüket tévesztik a felek, és a nagyszülő „átmegy” szülőbe, a szülő esetleg kényszerűségből, mert valamiért kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, ezt a helyzetet elfogadja és „visszalép” a gyermeki élethelyzetébe. A gyermek először nem érti a dolgokat, de gyorsan megpróbál alkalmazkodni a kialakult helyzethez, és már kész is a „szerepzavar” a családban, aminek hosszú távon számos negatív hatása lehet.

Vegyünk egy példát: anya, apa, két gyermek (még egyik sem iskolás). Anya otthon van velük, apa dolgozik, esténként jár haza. Anya úgy érzi, hogy nem képes egyedül ellátni a gyerekeket. Már az első születése után is nagyon hamar az édesanyja segítségét kéri, és veszi igénybe. Szinte naponta jár a nagyi segíteni mindenben, amit csak az anya igényel, bár még ő maga is dolgozik. Apa csak esténként látja a gyermekét, akkor viszont igyekszik bekapcsolódni a családi életbe. Megszületik a második gyermek, anya még inkább igényli a nagyi jelenlétét, olyannyira, hogy a nagyi odaköltözik a családhoz, mert szinte mindenben „nélkülözhetetlen”. Már ott tartanak, hogy a gyerekek csak a nagyival akarnak/tudnak? elaludni…

Ugye nem kérdés, hogy ez a házasság a tönk szélén billeg, az apa akaratán kívül teljesen kiszorult a család életéből, úgyszólván nincs helye, csak a szerepe maradt meg. A jó hír, hogy ennél a családnál pillanatnyilag úgy tűnik, van remény, a szülőkben még pislákol némi érzelem egymás iránt, a gyerekeiket pedig mindketten nagyon szeretik, s megpróbálják átkottázni az életüket, s felvenni a valódi szülői szerepkörüket. A nagyi is érzi, hogy nincs ez igazán jól, ő halálosan kimerült ebben a nagy igénybevételben és nem szeretné, ha a fiatalok végleg eltávolodnának egymástól. Abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott, természetesen mindegyik félnek megvolt a maga szerepe. „Az ilyen helyzeten az egymásra való odafigyelés, egymás meghallgatása, a valódi problémák őszinte feltárása és a változtatásra való készség segíthet, túl az alapvető kölcsönös szereteten és tiszteleten.”    

Amikor mások a szabályok

Klasszikus szituáció az, amikor a szülő azt tapasztalja, hogy amit ő nem engedne a gyerekének, az a nagyszülőnél vígan megtörténhet.

Eleinte általában a gyerekek sem értik, hogy mi is van, de borzasztó gyorsan elkezdik élvezni ezt a szituációt. Nincs ezzel alapvetően semmi gond, egyszerűen a nagy „szeretésben” mások a szabályok itt is, és ott is. Ezeken olykor bosszankodik a szülő, s konfliktusok sora adódik a szülők és nagyik között, amit érdemes megtanulni bölcsen kezelni. Ezt a saját korábbi életemből is tudom.

„Bosszantott, amikor édesapám sokkal lazábban kezelt bizonyos helyzeteket, viselkedéseket a fiammal, az ő unokájával, mint ahogy azt én akkor gondoltam volna kezelni.” A kis közös titkok, összenevetések, amikből ilyenkor kimarad a szülő! Szinte féltékeny voltam rájuk, azt éreztem, hogy kimaradok valamiből! Néhány év távlatából már pontosan érzem és értem, amit akkor nem. Nem tudom azóta sem szavakkal kifejezni a köszönetemet, amiért azokban az években édesapám igazi szeretőszívű, odaadó, segítőkész, ráhangolódó nagypapa volt, és olyan sok szeretettel kapcsolódott az unokájához, hogy az bele tudott ivódni a fiam fejlődő érzelemvilágába és gazdagíthatta tulajdonságait.

Amit viszont a nagyszülőnek érdemes megszívlelni, hogy nem ő az, aki a nevelésben a „vezető szerepet” betölti, az mindig a szülőé marad.

A nagyszülő szerepe a korlátlan szeretet, elfogadás nyújtása az unoka felé. A gyereknevelés teljes felelőssége viszont a szülőé, örömeivel, bánataival egyetemben.

Természetesen vannak olyan élethelyzetek, amelyekben kényszer szül olyan megoldásokat, amik ennek ellentmondanak. Az egyik vagy mindkét szülő betegsége, huzamos egyéb távollét, külföldi munkavállalás, válás és egyéb okok miatt kialakulhat a kapcsolatnak más szintje, formája is, amikor a nagyszülő kénytelen átvenni a szülői szerepeket. Szerencsés esetekben ez átmeneti jellegű, és idővel helyreállnak a viszonyok.

Amikor a nagyszülő kivonja magát

Hallani olyan történetekről is, ahol a nagyszülőt, bár egészséges és elérhető távolságban van, mégis egyszerűen hidegen hagyja az unoka születése, majd fejlődése, és gyakorlatilag nincs értékelhető kapcsolat közöttük. Ez eléggé szomorú helyzet, szinte érthetetlen, bár valahol a lélek mélyén (biztosan/talán?) van rá magyarázat. Hallhatunk olyan helyzetekről is, amikor a szülő nem engedi, sőt folyamatosan meggátolja, hogy a gyermeke és a nagyszülő között kialakulhasson bármilyen kapcsolat. Ez legalább olyan szomorú helyzet, mint az előbbi. A család valamennyi tagja komoly lelki, érzelmi sérüléseken mehetnek ilyenkor keresztül.

Napjainkban egyre többet hallunk olyan gyerek-szülő-nagyszülő kapcsolatról, ahol a személyes kapcsolattartást valamelyik fél huzamos külföldön tartózkodása vagy végleg letelepedése akadályozza. Ezeknek a helyzeteknek a sikeres, értelmes kezelését mostanában számos családban próbálják elsajátítani és kialakítani minden fél számára a „legjobb gyakorlatokat”.

A generációk érzelmi és lelki életének meghatározója a közöttük lévő kapcsolat minősége. Ezt érdemes mindenkinek szem előtt tartani, ezért érdemes küzdeni, áldozatot hozni.

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner

Elválasztható-e a népesség számának alakulása, az ország gazdasági teljesítményétől? Hol állunk ma a születések szempontjából Európában? Mi történik hazánkban azért, hogy több gyermek jöjjön világra? Gondolatok, tények a családok éve előtt.

Ahogy öregszem, úgy tud egyre inkább felvidítani a több gyermekes családok látványa. Pedig már fiatalabb koromban is fontos volt a család. Emlékszem, 30 éves korom táján nősülésem egyik legfontosabb mozgató rugója az volt, hogy már gyerekeket szeretnék. Lehetőleg minél többet. Lakásom – szüleim hathatós segítségének köszönhetően– volt, ezt akkor sem sokan mondhatták el magukról, állásom is, akkor mi gátolhatott volna meg tervem megvalósításában? Anyagi szempontok nem játszottak szerepet, a múlt század nyolcvanas éveinek elején a fogyasztói társadalomról csak az egyetemi tankönyvekből tudhattunk, bár a „kicsi vagy kocsi” dilemmát már elültették az emberek fejében. Végül három gyereket neveltem fel, s most már csak

nyugdíjas „drukkerként” figyelem a fiatalok, s az ország sorsának alakulását.

Népességszám, gazdaság

A kettő ugyanis szorosan összefügg. Szemben azokkal, akik úgy gondolják, hogy a gyerek önmagában öröm, akiket a szülők saját boldogságukért „vállaltak”, úgy vélem, ennél sokkal többről van szó. Munkáskezek – csúnya szakszóval munkaerő – nélkül a gazdaság meghal. Ez közgazdasági evidencia. És most nem is beszélek a magyarság megmaradásának „apró" szempontjáról. A munkaerőhiány Európa nem kis részén – sajnos nálunk is – már akut probléma, melynek következményei nagyon messze vezetnek. Az Európai Bizottság a tárgyban történt legfrissebb, idén novemberi tanulmánya szerint a magyar lakosság csökkenése, illetve elöregedése miatt a gazdaság potenciális (hosszú távú, fenntartható) növekedése a jelenlegi 2 százalékról 1,3 százalékra fog csökkenni 2070-re.

Nem állunk jól

Magyarországon a gyerek mindig is a legfőbb értékek közé tartozott. A „hány családod van?” kérdés egyik szemléletes kifejezése a magyarok e témáról történő gondolkodásának. Ha csak az elmúlt hetven évet vesszük, hosszú, kacskaringós (Ratkó korszak) út vezetett a mai állapotokig.

Az unió statisztikai hivatala, az Eurostat szerint a nők termékenysége (az egy nőre jutó élve születések száma) Magyarországon 1,44 volt 2015-ben (mely 1,49-re nőtt tavaly a KSH adatai alapján.) Csak 6 országban – Lengyelországban és dél-európai országokban – volt alacsonyabb ez a szám a 28 tagú Európai Unióban, bár a legmagasabb arányszámmal rendelkező Franciaországban sem érte el a népesség reprodukciójához szükséges 2,1-es szintet. A már említett tanulmány szerint a magyar lakosság hatvan éven belül 9 millió alá csökken még úgy is, hogy a termékenységi ráta 1,8-re nő. A probléma megoldására két lehetőség van: a bevándorlás, vagy az állam által ösztönzött családpolitikai kedvezményekkel növelni a születésszámot. Magyarország jelenlegi vezetése az utóbbira tette le a voksát. Sok vagy kevés, ami ezen a téren az utóbbi években történt?

Paradigma váltás

A 2010–ben hatalomra került Fidesz kormány kommunikációjában és intézkedéseiben is központi szerepet szán a családok támogatásának. Míg a korábbi szociálliberális kormányok elsősorban a családi pótlék emelését tekintették politikájuk fő elemének, a Fidesz a családi adókedvezmények növelésére fekteti a hangsúlyt. A kormányzati szándékokat jól szimbolizálja, hogy idén májusban Budapesten rendezték meg a Családok Világtalálkozóját, ahol a magyar kormányfő bejelentette, hogy 2018 Magyarországon a családok éve lesz. Kijelentette:

a népességfogyás megállítása nem egyik, hanem „a” nemzeti ügy.

Célként jelölte meg, hogy az ország 2030-ra érje el a 2,1-es reprodukciós rátát. A 2011-ben elindított családi adózás keretében jövőre tovább növekszik a kétgyermekesek adókedvezménye.

A családtámogatások 2018-ban elérik a GDP közel 5 százalékát, mely kétszerese a fejlett országok átlagának. A 2000 milliárd forintot jelentő ráfordítás duplája a 2010-es támogatásnak. A nem közvetlen anyagi támogatások közül kiemelendő egy nagyszabású bölcsőde-fejlesztési program indítása, mely a nők mielőbbi újra munkába állását mozdítja elő. A 2015-ben bevezetett, nagy érdeklődéssel kiváltó Családi Otthonteremtési Kedvezmény a fiatalok lakhatási gondjait célozza enyhíteni, hogy csak egyet emeljek ki a számtalan családokat segítő korábbi intézkedés közül. Legalább ilyen fontosnak tartom, hogy a család, a családi élet a közbeszéd tárgya lett az országban: kezdve a családbarát munkahelyek elismerésétől akár köztelevízió gyermekcsatornájának létrehozásáig.

Kedvező visszhang

Érdemes még kicsit a Családok Világtalálkozójánál időzni. A konferencia előadói közül sokan aggódtak a hagyományos családokat, családszemléletet érő negatív hatások miatt. Egy spanyol előadó szerint a természetes családokat támadás éri minden országban. Egy másik, afro-amerikai felszólaló úgy fogalmazott: „Az új század polgárjogi küzdelme a család iránti küzdelem.” Az ENSZ nemhogy segítené a gyarapodást, hanem kulturális, vallási hagyományokat törölne el működésével – állította a szervezet volt munkatársa. A magyar családpolitika elismerést aratott a konferencián. Ezt követendő példának, útmutatónak tartotta egy venezuelai küldött. Az orosz hozzászóló szerint pedig Magyarország élen jár a családok népszerűsítése, a családbarát nemzet kialakítása terén. A konferencián én is részt vettem. Mi tagadás, jó volt hallani ennyi elismerést, dicsérő szót az országról.

A másik oldal

A régi latin bölcsesség értelmében azonban érdemes meghallgatni a kritikusok véleményét, akik ugyan nem voltak ott az általuk rendkívül konzervatív eszmeiségűnek tartott kongresszuson. Magyarországon kisebbségben vannak a hagyományos családban élők, ezeknek az érdekeit sokkal jobban figyelembe kellene venni, állítják. Szükség lenne a családi pótlék differenciált emelésére, hangoztatják. A szakemberek pedig azt hangsúlyozzák, hogy a magyar családtámogatások bőkezűek ugyan, de nem hatékonyak.

Az érveket és ellenérveket sokáig lehetne sorolni még. Véleményem szerint

az egyik legfontosabb tényező a gyermekeket tervező családok számára hosszú távú kiszámíthatóság lenne,

mely az alapelvekben történő egyetértést jelentene a két fél részéről. Jó lenne, ha értékítélettől függetlenül a sokgyermekes nagycsalád követendő példa, nagy családunk, az ország alappillére lenne.

A szerző Gyöngyösy Gábor