Boldog, vidám, megható, emlékezetes „gyerekes” pillanatokat idézek fel e cikkben, melyeket fiatal szülők, Dóra és Iván, Szilvia és Péter, Dóri és Gyuri osztottak meg velem, hogy ezúton is közöljék, milyen hihetetlen csoda és boldogság egy kisgyermek szülőjének lenni, támogatni őt a fejlődésben, segíteni, ha arra van szükség, s szeretni mindenekfelett azt a kis lényt, akit gyermeküknek tudhatnak. Íme, a 3+1 legcukibb történet, melyet egyaránt ajánlok az édesanyáknak, a családoknak Anyák napjára, valamint a gyermekvállalást fontolgató pároknak.
Kendős hordozó
Dóra és Iván kislánya Nóri négy és fél hónapos. Dóra sosem felejti el azt a pillanatot, amikor kislányát a születése után rátették, még mielőtt bármi más történt volna vele, és a baba a nagy szemeivel rápillantott. Kicsivel később a babakocsi mózeskosarában vitték az esti sétára, a mózeskosár tetejét lehajtották, s a kis Nóri elkerekedett szemmel nézegette maga felett a fákat, házakat és az eget. Elképesztő volt látni, ahogy barátkozott az ismeretlennel, rácsodálkozott a világra. Nóri reggeli mosolya is elbűvölő, az édesanyja egész napját tökéletessé teszi, s ez a nehezebb reggeleken is könnyedén átsegíti a családot. Iván, az apuka pedig minden nap, amikor munkából hazatér, kap egy speciális mosolyt Nóritól, ami csak az övé, csak neki szól. „Dóra nagyon szereti a kendős hordozást, amikor csak teheti, így vannak együtt Nórival.” Nagyon megnyugtató mindkettőjüknek, közel vannak egymáshoz és ez nagyon jó érzés. Együtt nézegetik a környezetet, Dóra közelről meg tud mutatni mindent, és ha szükséges, megnyugtatni is így tudja legjobban Nórit. Dóra állítja, hogy leírhatatlanul békés dolog a kendőben rajta szuszogó gyerekkel sétálni, egyáltalán így együtt lenni.
Kész diplomata
Szilvia és Péter már gyakorlott szülők. Kislányuk, Jázmin az utolsó évben már nem igazán szeretett óvodába járni, ahogy ő mondta, „odobába”, mert nem szerette a délutáni alvásokat. Ezért amikor csak tehette, kikönyörögte, hogy ebéd után édesanyja vigye haza. Az ötödik születésnapja reggelén Jázmin kézen fogva ballagott Szilviával az óvoda felé. Egész úton csendes volt, láthatóan elgondolkodott valamin. Amint a kapuba értek, kibökte, hogy mi volt a gondolkodás tárgya:
„Anya! Nem lehetnék egész nap »ebédutános«?”
Azon gondolkodott végig az úton, hogyan fogalmazza meg, hogy nem szeretne aznap oviba menni, hiszen születésnapja van. Annyira cuki volt, hogy Szilvia kézen fogta Jázmint, és ovi helyett inkább elvitte sütizni. A történet természetesen „örök darab” lett a családi legendáriumban, mert ha azóta valaki a családban szabadságon van, azt úgy mondják, hogy egész nap „ebédutános”.
Sorbaállás közben
Dóri és Gyuri kisfia, Bence húsz hónapos, eleven kisfiú. Nagyon hamar elkezdett totyogni, és Gyuri már alig várta, hogy elhangozzon a bűvös szó, APA. Dóri többször is elcsípte főzés, zuhanyozás közben, hogy a lelkes apuka belenéz Bence szemébe és artikulálva mondja: „A P A”, s várja a csodálatos pillanatot, amikor kisfia kacagva szemébe néz és utána ismétli a bűvös szót. Hát, ez nem így sikerült, s nem is ez lett Bence első szava, viszont miután végre kimondta, hogy „A P A”, a kedvenc szavává vált. Történt ugyanis, hogy egy vásárlás alkalmával egy középkorú, magas férfi állt be Dóri és Bence mögé a sorba, aki Bencét vélhetően az apukájára emlékeztette. Bence széles mosollyal rámutatott, és elkiáltotta magát,„APA!” Ekkor vált minden hasonló kinézetű férfi a boltokban, utcán, játszótéren és bárhol máshol apává. Dóri egy ideig egyik zavarból esett a másikba, de tulajdonképpen zavarában is nagyon élvezte a helyzetet. Pár hónap alatt lecsengett Bencénél ez reagálás, azóta kizárólag Gyuri az apa és minden más hasonló kinézetű férfi megmaradt egyszerűen bácsinak.
Zipzár-varázs
A történeteket hallva óhatatlan, hogy a kisfiam, Márk kedves, megható, bájos, vicces esetei is eszembe jutottak, egyet meg is osztok az olvasóval. Márk még egészen kicsi volt, és nagyon tetszett neki a zipzárak működése, minden táskán, ruhán, dzsekin, ha csak tehette, le-föl húzta a zipzárakat, közben nagyokat nevetett, s közben mindig huncutul méregetett. Egyszer a villamoson ültünk, Márk az ölemben, és elbűvölte a mellettünk álló férfi dzsekijének egyik zipzárja, és hát megpróbálta lehúzni. Lett belőle nagy bocsánatkérés és elfojtott mosolyok minden irányból. Innentől kezdve jobban kellett ügyelnem a zipzárak közelségére idegen környezetben. Persze hamar elmúlt ez is, „kinőttük”, de örökké bájos emlékünk maradt.
Kedves Olvasó, abban egyetérthetünk, hogy mindezeket a történeteket csak úgy ismerhettük meg, hogy
a szülőknél, akik megosztották velünk családi életük e néhány emlékezetes pillanatát, a várt gyermekek megszülettek.
Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner