Azt már régóta tudjuk, hogy az anyukák meghatározó szerepet töltenek be lányaik életében. Azonban most nem erről lesz szó. Annak jártunk utána, hogy Ti, kedves apukák, mennyire fontosak vagytok lányaitok életében.

A kötődés, egy erős, mégis gyengéd és szeretetteljes kapcsolat, amelyet az életünkben meghatározó szerepet játszó emberekkel alakítunk ki. Ezek a kötelékek örömöt és biztonságérzetet nyújtanak számunkra, ráadásul stresszel teli időkben vigaszt is nyújtanak.

A pszichoanalitikus megközelítés szerint az anya az elsődleges kötődési személy az életünkben. A vele kialakított kötelék alapozza meg összes későbbi kapcsolatunkat. A kortárs kutatások szerint azonban nemcsak ez a korai kötődés határozza meg a későbbi fejlődésünket, hanem a folyamatos szülő–gyermek kapcsolat minősége is.

Az apa–lánya kapcsolat kevésbé kutatott az anya–lánya kapcsolatokhoz képest, de napjainkban egyre több apuka vonódik be jobban lányai életébe. Ennek köszönhetően, egyre kiemeltebb és relevánsabb a téma, miszerint az apa–lánya kapcsolatban létrejövő kötődési mintázat hatással van a lány fejlődésére.

Ainsworth szerint 3 féle kötődés típus különíthető el.

1. Biztonságos kötődés: a gyermek számára a szülő, egy biztonságot nyújtó bázis.
2. Elkerülő kötődés: a gyermek a jelenlévő szülőre látszólag nem reagál, közömbös a szülővel kapcsolatban.
3. Ellenálló kötődés: a gyermek erőteljesen keresi a szülő közelségét, ami a környezet felderítésének, a gyermek kíváncsiságának a rovására is mehet.

Jelenlegi tudásunk arra enged következtetni,

hogy a különböző kötődési mintázatok eltérő hatással vannak a lányok fejlődésére.

Kutatók szerint az apák hajlamosak kevesebb interakcióba lépni lányaikkal, mint fiaikkal. Ez a jelenség különösképpen serdülőkorban nyilvánul meg. Általánosságban pedig elmondható, hogy az apa–lánya kapcsolatok instabilabbak és törékenyebbek az anya–lánya kapcsolatoknál.

Biztonságosan kötődve

Az apa–lánya kötelék esetén nagyon fontos, hogy biztonságos kapcsolat jöjjön létre. Esetünkben a biztonságos kötődés azt jelenti, hogy apa és lánya között egy kommunikációban gazdag, érzelmileg közeli és elkötelezett kötelék alakul ki. 

Apukák, talán nem is tudjátok, milyen nagy hatással van lányaitok életére az, ha biztonságos kötödés épül ki közöttetek. A lányok, egész életükön át magukkal hordozzák az apukájukkal kialakított kapcsolat minőségét, még felnőtt kapcsolataikban is. Az apukájukhoz biztonságosan kötődő lányok kommunikációs készségei jobbak, és elégedettebbek is ezzel kapcsolatban. Emellett a biztonságos kötődés pozitív hatással van a lányok szociális készségeire és érzelmi szabályozására is. Ráadásul ezzel a pubertás is kitolható, ugyanis a biztonságosan kötődő lányok, szignifikánsan később érik el a serdülőkort. (Úgyhogy hajrá apukák, egy kicsit később kell elkezdeni aggódni!) Ha ez nem lenne elég, mélyebb, biztonságosabb apa–Lánya kapcsolat mellett, a lányoknak kisebb eséllyel kell mentális problémákkal szembenézniük életük során.

Bizonytalanuk kötődve

Amennyiben a pozitívumok nem lettek volna elég meggyőzőek az apukák fontosságát illetően, akkor itt van néhány negatívum, amit a bizonytalan kötődést mutató apa-ánya kapcsolatok okozhatnak.

A lányok, minden kapcsolatukba magukkal viszik a gyermekkorban megismert bizonytalan kötődési mintázatot.

Gyakran egész életükre, sőt még saját gyermekeik életére is kiható problémák nehezednek a vállukra. Csak néhány példa: A bizonytalan kötődésű apa–lánya kapcsolatokban felnövő lányok, hosszabb ideig maradnak benne egy diszfunkcionális kapcsolatban, mint a biztonságosan kötődők. Hajlamosabbak abban a hitben felnőni, hogy az apai szülői szerep nem fontos és a megbízhatatlansággal jár karöltve. Végül, de nem utolsó sorban, sokkal kevésbé fejezik ki magukat és érzelmeiket intim kapcsolataikban, nehogy „elijesszék” a számukra fontos személyeket.

A fentiekből egyértelműen látszik, hogy Apukáink szerepe nagyon is meghatározó az életünkben. Álljon itt ez a cikk egyfajta köszönetképpen, a néha elhanyagolt Édesapáknak!

Egyúttal az én Apukámnak szeretnék boldog születésnapot kívánni ezzel a cikkel és megköszönni, hogy van!

A szerző Maróti Eszter

Felhasznált irodalom:

Jain, N. (2015). Father-Daughter Attachment Pattern and its Influence on Daughter’s Development. The International Journal of Indian Psychology, 2, 75-83.

Cole & S.R. Cole (2006) Fejlődéslélektan. Budapest:Osiris Kiadó

Bár napjainkat most leginkább a hideg, a szürkeség és a fagy uralja, magunkban és párkapcsolatunkban évszaktól függetlenül teremthetünk napfényt, meleget és tavaszi virágba borulást. Az adventi időszak, az ünnepi készülődés is remek alkalom arra, hogy elcsendesedjünk, magunkba nézzünk, de egyúttal társunk felé is forduljunk, hogy együtt készülhessünk az új időszak eljövetelére.

A tavasz a természetben és a párkapcsolatokban egyaránt az új kezdet ideje. Ahogyan a természet újjáéled egy hosszú tél után, és a tavaszi napsütést megköszönve rügyet bontanak a fák, nyílnak a virágok, felébred az állatvilág és megérkeznek a madarak is vándorútjukról, úgy a párkapcsolatban beköszöntött tavasz is új reménnyel, melegséggel, izgatott és örömteli várakozással tölti el a szívünket, lehetőséget adva az újrakezdéshez.

A kitavaszodás időszaka

A kapcsolatok, házasságok többsége a tavasz időszakával kezdődik. A párok elköteleződnek egymás iránt, megkezdik a közös életre való berendezkedést, álmokat, terveket szőnek, a közös célok megvalósítására törekednek. A természet világához hasonlóan fészket raknak, csinosítják otthonukat, és a gyermekvállalás gondolata is aktuálissá válhat. Az egymás iránt érzett hála, szeretet, tisztelet és pozitív viszonyulás jellemző, amelyek elengedhetetlen építőkövei a szoros kötelék kialakításának. A kötődést a bizalom légköre hatja át, hiszen bízunk abban, hogy a társunk érett és felnőtt személyiségként őszinte és hűséges hozzánk.

Ez a bizalom teremti meg azt a biztonságérzetet, amely kilátásba helyezi a további fejlődést, előrelépést.

Ez az ideális állapot persze nem állandó, ha nem gondozzuk megfelelően, akkor hamar el is illanhat. Ezért lényeges nap mint nap tennünk azért, hogy óvjuk, tápláljuk a szerelmünket. A tavasz sem lehet mindig problémamentes időszak, jöhet zápor, jégeső, hajnali fagy, ugyanígy egy kapcsolatban is jelentkezhetnek váratlan, zavaró hatások, amelyek fájdalommal terhelhetik meg a lelkünket.

Ezekből azonban sokat tanulhatunk és segítenek abban, hogy az eleinte kedvezőtlennek tűnő változásokat új kezdet lehetőségének tekintsük, és arra törekedjünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból és a másikból. A pozitív változásokhoz azonban mindenekelőtt elhatározásra, türelemre és összefogásra van szükség. Semmiképp se forduljunk magunkba, hanem szeretetteljesen nyissunk egymás felé, osszuk meg egymással gondolatainkat, minél többet beszélgessünk annak érdekében, hogy közösen alakítsuk ki a nehézségeket áthidaló új életmintákat. Ha pedig úgy érezzük, egyedül nem megy, ne féljünk külső segítséget kérni.

A tavasz nem csak a friss kapcsolatoké

Az évszakok folyamatosan változnak, így a tavasz sem csupán a fiatalok és a friss kapcsolatok kiváltsága. Idősebb korban, hosszú kapcsolatban is ugyanúgy megérkezhet frissességet, üdeséget hozva magával. Ezért fontos mindig keresnünk a lehetőséget, hogy kimutassuk az egymás iránt érzett szeretetünket és az együtt töltött időt még izgalmasabbá tegyük. Lehet ez egy új közös hobbi, közös érdeklődés kialakítása, akár közös színházi est, mozizás, kiállítás vagy társasjáték az otthon melegében, esetleg közös főzés és gyertyafényes vacsora. Nem szükséges nagy dolgokra gondolni, egy apró odafigyelés is sokat jelenthet, a lényeg, hogy tegyünk érte.

Ha tavaszt szeretnénk az életünkbe hozni, akkor cselekedjünk, mozduljunk mi is,

hiszen egy kapcsolat tartósságához elengedhetetlen annak új élettel való feltöltése, a már meglévő pozitívumok megszilárdítása. A közösen eltöltött idő a legnagyobb ajándék, amit adhatunk egymásnak. Legyen energiánk a közös programokra, figyelmes cselekedetekre, amelyekkel kifejezhetjük a szeretetünket, és elvethetjük a magokat, amelyekből később örömöt és boldogságot arathatunk.

A tavaszhoz hasonlóan az advent ideje szintén egy új kezdet eljövetelét hirdeti. Kívánom mindenkinek, hogy a hit, a remény, a szeretet és a megbocsátás jegyében forduljon egymás felé és töltse el az elkövetkezendő időszakot.

Forrás: Gary Chapman: A házasság négy évszaka. Harmat Kiadó, 2009.

A szerző Pap Ildikó life coach

Közeledik a „legcsaládibb” ünnep, a karácsony. Mit tehetünk azért, hogy mindenki elégedett legyen az ünneppel? Hogyan működhet jól a többgenerációs kapcsolat az élet ünnepélyes pillanataiban? Közösen ünnepeljenek a generációk? Kinek a szempontjai érvényesüljenek? Vajon lehet ebben sémát követni?    

Közelednek az ünnepek, hamarosan mikulás, majd karácsony, mely a családok nagy többségénél szeretetteljes légkörben, harmonikus egyetértésben, kedves hangulatban, feszültségmentesen, jókedvűen telik, igaz? Igaz. Bár…

Példánkban kétféle család karácsonyi készülődését mutatjuk be, nevezzük őket „szabályos család”-nak és „nem szabályos család”-nak.

A szabályos család

„A »szabályos család« már időben egyeztet, rendszerint a szülők feladata az ünnep programjának megszervezése, ki, mikor, hol, hová, miért típusú kérdések felvetése és megbeszélése a gyermekekkel, nagyszülőkkel.”

A szülők a gyerekekkel idén maguk szeretnének ünnepelni szenteste, majd másnap délutánra tervezik a nagy családi közös ünneplést, nagyikkal, tesókkal, unokatesókkal. De az anyai nagyszülők szilárdan ragaszkodnak ahhoz, hogy náluk legyen minden családtag szenteste, közös gyertyagyújtás, ajándékozás, nagy vacsora és éjféli mise. Ezt végül sikerül elérniük, bár van egy kis berzenkedés minden oldalról, de ez egy „szabályos család”, minden családtag, még a másik nagyszülők is elfogadják ezt a javaslatot. Békésen, nyugodtan, fegyelmezetten készülnek, hiszen szeretik egymást, és bizonyára minden jól sikerül majd, csak valahogy mégsem érzik teljesen magukénak az ünnepet, különösen a szülők, mert úgy érzik, hogy végül rájuk erőltették ezt a megoldást. Lehet, hogy mégiscsak másképp, az eredeti elképzelés szerint kellett volna megszervezni a programot – gondolják és sóhajtanak egyet. Mindemellett a vendégváró nagyszülők erejükön felül készülnek, vásárolnak, sütnek-főznek, díszítenek, és ők ezt természetesen szívesen teszik.

Ebben az esetben az igazi párbeszéd, az érvelő, őszinte kommunikáció, és következetes érdekérvényesítés, a meggyőzés hiányzott ahhoz, hogy a felek elégedetten, és meghitten, egymásnak őszintén örülve tölthessék el az ünnepeket.

„Akkor érhető el az elégedettségnek egy magasabb szintje a közös családi ünnep alkalmával, ha nyíltan és őszintén merünk beszélni,

akár szülők, akár gyermekek, akár nagyszülők vagyunk, a szándékainkról, terveinkről, céljainkról, érzéseinkről.” Ha meg tudom/akarom/merem fogalmazni, hogy „mit szeretnék, mire vágyom, mit tudok nyújtani, mi okoz nehézséget, mi kellemetlen számomra, mire nem vagyok képes, stb. és ezeket a szempontokat a többi résztvevőnél is figyelembe veszem.” Ebben az élethelyzetben (is) érdemes konszenzusra törekedni.

A nem szabályos család

„A »nem szabályos család« tagjai az utolsó pillanatig nem tudják, hol, hogyan, kivel, miként töltik a karácsony estét, a szülők olyan elfoglaltak, hogy egy-két nappal az ünnep előtt eszmélnek, bár a nagyszülők már hetek óta telefonálgatnak, érdeklődnek, már-már neheztelnek és a gyerekek is csak legyintenek és duzzognak.”

Ekkor a szülők óriási lelkifurdalások közepette próbálnak ötletelni, mi legyen szenteste, ki jöjjön, vagy ők hová menjenek, legyen/ne legyen karácsonyfa, mit egyenek és mi lesz az ajándékokkal stb. Van nagy kapkodás, végül anya és apa úgy dönt, hogy a legegyszerűbb, és leggyorsabban kivitelezhető, ha a nagyszülők, persze, csak akinek kedve van, jöjjenek át hozzájuk, hozzanak sütiket, sütni mindegyik nagyon jól tud, ezt egymás között egyeztessék, és amúgy hidegvacsora lesz, amit a közeli étteremből rendelnek a szülők. A fát apa  megveszi, majd közösen fogják feldíszíteni. Ajándéknak egy nagy családi kirándulást eszeltek ki, amelyet a karácsonyi szünetre időzítenek, hiszen oly kevés időt tudnak úgyis mindannyian együtt eltölteni. Ennek a gyerekek és nagyik egyaránt nagyon fognak örülni. Persze, a nagyik kicsit duzzognak, hogy miért marad minden az utolsó pillanatra, miért nem lehet főzni valami meleg vacsorát és egyáltalán, ez az örökös kapkodás... De igazából roppant boldogok, hogy végül is lesz szép közös karácsonyuk, együtt van mindenki, sőt, kirándulnak is egy jót együtt, és titokban nagyon örülnek, hogy a számukra már rendkívül fárasztó vásárlásoktól és egyéb készülődéstől megszabadultak.

Ebben az esetben a tanulság annyi, hogy a „nem szabályos család” ünnepe is jól sikerülhet, ha a „jó szándék, az összetartó erő, az alkalmazkodás és a kooperáció minden fél részéről fennáll.

Ha el tudják fogadni a nem szokványos megoldásokat, s a közös célt, a békés, örömteli, közös ünneplést tekintik a legfontosabb szempontnak.”

A példák rendkívül egyszerűsítettek, ezerféle egyéb helyzet lehetséges, de a megoldási lehetőségek széleskörűen alkalmazhatók a fenti példákat átgondolva és értelmezve. Most együtt élő párokról írtunk, de nyilván komplikáltabb a helyzet, ha a szülő bármely okból egyedülálló, és egyedül neveli a gyermekét/gyermekeit, vagy új házasságban/kapcsolatban él, és e körülmények között kell megoldani, megszervezni az ünnepi programot az ágas-bogas családban. A cél ekkor is az, hogy megtalálják a legoptimálisabb megoldást, melyet a családtagok nagyobb része elfogad, hogy minél békésebb ünnepe lehessen a családnak.   

Újraolvasva a leírtakat arra jutottunk, hogy talán fel is cserélhetőek a példáink? Lehet, hogy mégis a második példában szereplő család a szabályos? De az első is az, ugye? És talán az is igaz lehet, hogy ahányan vagyunk, annyiféle harmónia létezhet, de a legfontosabb, hogy a párbeszédeink során ne legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk egymást, meghallgassuk, meghalljuk a másikat, és vereség érzése nélkül tudjuk elfogadni, ha nem minden úgy alakul, ahogy azt előre elterveztük. „Legyünk az ünnepeink alatt viselkedésünkben nagylelkűek, nagyvonalúak, elfogadóak, s ez a hozzáállásunk biztosan megtérül majd az ünnep örömében és harmóniájában.” 

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner         

Félreértés ne essék, most nem a félrelépésről lesz szó. Ez egy másik szerelmi háromszög… Éppúgy, mint a Pindúr Pandúrok, a szerelem is 3 fő komponensből áll, csak itt az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés a „Cukor, só és minden mi jó” megfelelője.

Robert J. Sternberg megalkotta a szerelem háromszög elméletét. Eszerint a szerelem 3 összetevője (1) az intimitás, (2) a szenvedély és (3) az elköteleződés.

Az intimitás a kapcsolat érzelmi aspektusa. A szerelemben való feltárulkozás által kialakuló kötődést és közelséget jelenti. A szenvedély a biológiai komponens, mely az ösztönös vonzódást, a „kémiát” foglalja magában. Az elköteleződés pedig a racionális alkotó, amely azt a döntést takarja, hogy energiát és időt fektetünk a kapcsolatunkba.

A 3 összetevő kombinációiból 8 típust alakított ki Sternberg. Természetesen a szerelem a való életben nem csupaszítható le ennyire, többnyire több típus kombinációjából áll össze. Mindenesetre érdekes lehet elhelyezni magunkat és kapcsolatunkat a háromszögben. Vajon melyik típushoz állunk a legközelebb?

Azt hiszem, egyértelmű, hogy ha minden komponens hiányzik (0), akkor nem beszélhetünk szerelemről.

Ha a kapcsolatunkban csak az intimitás jelenik meg a 3 összetevő közül, akkor egész egyszerűen szerelem helyett, szeretetről beszélünk (1). Gondoljunk egy mély rokoni, baráti kapcsolatban, melyben önmagunk lehetünk. Amennyiben csak szenvedély jelenik meg a kapcsolatunkban, akkor buta szerelemben élünk (2), melyben az ösztöneink ragadnak magukkal. Azonban ha sem az intimitás, sem a szenvedély nincs jelen, csak az elköteleződés, akkor bizony, ez üres szerelem (3). Ebbe a típusba sorolhatók például az érdekházasságok.

Ki vágyna a romantikus szerelemre (4)? Ennél a típusnál, szoros és intim a kapcsolatunk, emellett a szenvedély is magas hőfokon ég. Nagyon jól hangzik, de sajnos hiányzik az elköteleződés a kapcsolatból. De ha megvan az elköteleződés és az intimitás, viszont hiányzik a szenvedély, akkor úgy érezhetjük magunkat, mintha egy szeretetteljes, társas szerelembe estünk volna (5). És valóban. Magas fokú bizalom, megértés és elfogadás jellemző, de hiányzik a tűz. Amennyiben csak az intimitás nincs jelen, Sternberg szerint elvakult szerelemről beszélhetünk (6), hiszen vágyaink, vonzódásunk utána futva elköteleződünk egymás mellett. 

Végül, de nem utolsó sorban, amikor mindhárom összetevő jelen van, méghozzá megfelelő egyensúlyban, akkor beteljesült szerelemben van részünk (7).

Természetesen kapcsolataink folyamatosan változnak, fejlődésben vannak, így a három komponens aránya nincs mindig egyensúlyban, de törekedhetünk rá!

A szerző Maróti Eszter

forrás:

Bányai Éva és Varga Katalin (2013): Affektív pszichológia. Budapest. Medicina Könyvkiadó Zrt.

Életünk és benne párkapcsolatunk folyamatosan változik. A természetben jelenlévő évszakok körforgásához hasonlóan különböző időszakok köszönthetnek ránk. Van úgy, hogy beáll a zord tél, amikor egymástól elhidegülve, fagyos csendbe burkolózunk. Máskor energiával és reményekkel telve tapasztaljuk meg a tavaszi megújulás örömeit, hogy aztán nyári napfényben sütkérezve élvezzük az együtt töltött pillanatok szépségeit. Olykor az ősz borít ránk szürke ködöt, és hozza magával bizonytalanságait és aggodalmait. Minden időszaknak megvannak a maga nehézségei, de ott rejtőzik bennük a csoda is, amelyet kihasználva új utakat találhatunk egymás és kapcsolatunk megerősítése felé.

Az egyik legviszontagságosabb, de a legtöbb lehetőséget is magában foglaló időszak az elhidegülés.  A kapcsolat kihűlése nem egyik napról a másikra történik, számos figyelmeztető jel előzheti meg annak közeledtét. A monoton és fárasztó hétköznapok, a munkahelyi stressz, a nehéz anyagi helyzet, a gyermekneveléssel járó kihívások, de egyéb nehézségek is hozhatják a problémát. Nem feltétlenül kell magunkban keresnünk a hibát, hiszen előfordul, hogy életünkben egy tőlünk független változás következik be, melynek feszültsége a párkapcsolatunkra is kihat.

Az intő jelekre azonban érdemes odafigyelni és még időben tenni azért, hogy a folyamat pozitív irányba fordulhasson.

Hiszen ha már kimerülőben vannak a tartalékaink, és nincs erőnk a másik megértésére, óhatatlanul olyan unalomig ismételt játszmákban találhatjuk magunkat, amelyek az egymástól való elforduláshoz vezetnek. A kialakult fagyos hangulat pedig eltarthat hetekig, hónapokig, de akár évekig is.

A tél jellemzői

A feszültség ilyenkor már kézzel fogható, és egy könnyednek indult beszélgetés is hamar vitába torkolhat. Jellemző az ilyen megoldatlan helyzetek esetén, hogy bárhogyan próbálkozunk, nem tudunk szót érteni egymással. Máskor a veszekedéseket elkerülve, inkább rideg csendben élünk egymás mellett, és duzzogva okoljuk a másikat a kialakult helyzetért. Az egykor boldogan együtt töltött napokat felváltja a magány és az elutasítottság érzése, amikor csak állunk tehetetlenül, és a társunktól várjunk az első lépést a feszültség megoldása felé.

Az elhidegülés időszakát a látókör beszűkülése jellemzi, aminek következtében sokszor túl sötéten látjuk a kapcsolatot, felnagyítjuk a legkisebb problémát is,és nem látunk esélyt a változásra. Ahogyan télen a zord időben hajlamosak vagyunk magunkba zárkózni, a négy fal közé húzódni, a kapcsolatban is magunkba fordulunk, falat emelve magunk és párunk közé, amely még inkább rombolja az intimitást.

Az olvadás

Ám semmi sem állandó, csak a változás maga, és miként a tavasz első napsugarai felolvasztják a fagyos jégtakarót, úgy a kihűlt kapcsolatban is utat törhet magának a felmelegedés. Mindig van kiút és remény a megújulásra. Gyakran éppen ezek a megpróbáltatások szükségesek ahhoz, hogy valami új és jobb szülessen, ami a kapcsolat megerősödéséhez és az egymás iránti mélyebb elköteleződéshez vezet.

Bármennyire is nehéznek tűnik, magunkba zárkózás helyett kezdeményezzünk és nyissunk a párunk felé, engedjünk teret a szeretetnek, a megbocsátásnak. Ez az első és egyben legnehezebb lépés. 

Fontosak a mély és tartalmas beszélgetések, amelyek segítenek közösen szembenéznünk a problémával és a múlt hibáival. A múlt sérelmeinek összegyűjtésére kellő időt kell szánnunk és fel kell arra készülnünk, hogy régóta eltemetett fájdalmas emlékek törhetnek fel. Ha nehéz a problémákról beszélgetnünk, közösen papírra is vethetjük őket, azonban azt mindig tartsuk szem előtt, hogy a negatív dolgok mellett a pozitívumokat is felsorakoztassuk.

Elengedhetetlen a pozitív hozzáállás, hiszen ha képesek vagyunk gondolkodásmódunkon változtatni, máris tettünk egy lépést a megoldás felé.

Figyelmünket összpontosítsuk a kapcsolat erősségeire és szépségeire, amelyekből erőt gyűjthetünk és visszaállíthatjuk az elveszettnek hitt intimitást. Sokszor segíthet egy kívülálló harmadik személy, tanácsadó bevonása, aki segítségünkre lehet abban, hogy külső szemlélő nézőpontjából lássuk magunkat és a kapcsolatunkat.

Minden nézőpont kérdése. A különbözőségek és ellentétek sokszínűségéből előnyt is kovácsolhatunk, hogy egymást támogatva, szövetségesként lépjünk be a megújulás, a tavasz időszakába, amely meghozza a reményt egy erősebb, bensőségesebb párkapcsolat kialakításához.

Forrás: Gary Chapman: A házasság négy évszaka. Harmat Kiadó, 2009.

A szerző: Pap Ildikó life coach

Füst Milán szerint a házasság, a párkapcsolat egy négylábú asztal. Bármelyik lába hiányzik vagy rövidebb/hosszabb, mint a másik, sántít és könnyen felborul. A négy láb a következő: azonos vagy közelálló életstlílus, a szeretet és elfogadás, a szexuális stimmelés, valamint a gazdasági kapcsolat. Cikkemben most az egyik láb kerül fókuszba, a szexualitás dimenzió, mely nagymértékben meghatározza a párkapcsolatok megélését. Az első részben a szexuális életben előforduló leggyakoribb problémákat, funkciózavarokat mutatom be, a folytatásban pedig lehetséges okokat, magyarázatokat és megoldási módokat vázolok fel.

A szexuális élettel kapcsolatos problémák, nehézségek alapvetően meghatározzák a kapcsolatok megélésének minőségét. Mit tekintünk szexuális funkciózavarnak, milyen okai lehetnek, és hogyan tudunk tenni ellene?

A szexuális funkciózavarokat legtöbbször a közösülés végrehajtásának vagy élvezetének képességével kapcsolatban határozzák meg. Ez alapján mindkét nem szexuális reagálása háromféleképpen lehet diszfunkcionális:

1. A koitusz el sem kezdődhet – A nemi szervek nem mutatják a szükséges kezdeti reagálást, azaz hiányzik a testi izgalom.
2. A koitusz sikertelen – Tulajdonképpen az orgazmus rossz időzítése miatt. Azaz az egyik vagy mindkét partner szerint az orgazmus vagy túl korán, vagy túl későn történik meg.
3. Nem jön létre orgazmus

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2001-ben publikált jelentésében a következő szexuális funkciózavarokat sorolja fel:

1. szexuális averzió (korábbi nevén: szexuális fóbia, frigiditás)
2. csökkent (elfojtott) szexuális vágy
3. fájdalom a szexuális aktus közben
4. vaginizmus (a nő medencefenék-izomzatának reflexes görcse, mely megnehezíti, esetenként lehetetlenné teszi közösüléskor a hímvessző behatolását)
5. tumeszcencia-problémák (hiányzó/gyenge erekció, illetve lubrikáció/nedvesedés)
6. orgazmus-problémák (az orgazmus rossz időzítése vagy hiánya)

A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve a szexuális diszfunkciók közé sorolja a következőket:

1. Szexuális vágy zavarai

A vágy lehet fokozott (hiperaktív), illetve csökkent (hipoaktív). Ez utóbbi esetben a személy nem kívánja a szexet. Ide tartozik még a szexualitás teljes elutasítása is.

2. Szexuális készenlét (izgalom) zavarai

Ide tartozik az egyik leggyakoribb probléma, az erekció zavara. Ilyenkor a személy nem képes huzamosabb ideig fenntartani az izgalmi állapotot, vagy az teljesen hiányzik. Nőknél ez a zavar a nedvesedés létrejöttének, fenntartásának az elégtelenségét vagy hiányát jelenti.

3. Szexuális orgazmus zavarai

Az orgazmus tartós, vagy ismétlődően előforduló késése, elmaradása tartozik ide. Ezen zavarok közé soroljuk a korai és a megkésett, gátolt magömlést is.

4. Fájdalommal járó szexuális zavarok

Jelenthet egyrészt ismételt, vagy tartós genitális fájdalmat, melyet a szenély a közösülés során él meg, anélkül, hogy a háttérben bármiféle testi ok lenne. Ide tartozik a vaginizmus is, mely a hüvely külső harmadának akaratlan izom kontrakciója, amely a közösülést ismételten, vagy tartósan nehezíti, vagy lehetetlenné teszi.

A különböző szexualitással összefüggő nehézségek valamilyen formában sok embert érintenek. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy

életünk során lehetnek olyan időszakok, amikor az addig kiegyensúlyozottan, problémamentesen, kielégítően működő szexuális életben felborul a megszokott egyensúly.

Bizonyos életesemények, helyzetek, változások hatással vannak testi és lelki működésünkre, befolyásolják igényeinket, vágyainkat, válaszkészségünket, és a szexualitásban ilyenkor jelentkező nehézségek sok esetben átmenetiek.  Amennyiben a felmerült szexuális probléma, zavar hosszabb ideig fennáll, és a személy számára szenvedést okoz, szakember felkeresését javaslom. Ezáltal elkerülhető, hogy olyan távolságot és mély konfliktust idézzen elő a párkapcsolatban, melyek megoldása már sokkal nehezebb.

A szerző Janovicz Andrea pszichológus, párkapcsolati tanácsadó

Lehet-e ideális generációs kapcsolat a mai családokban? Látható sok, bensőséges, tartalmas kapcsolat. Mégis miért a sok panasz ebben a kérdésben? Hogyan változtathatjuk meg a rossz beidegződéseket? Mi lehet a nagyszülő szerepe, helyzete a családban? Számíthatnak-e a szülők a nagyszülőkre? Számíthatnak-e a nagyszülők a gyerekeikre, unokáikra? Miről marad le a gyerek nagyszülők nélkül?

Unoka, kutya, macska, és persze nem kell feltétlenül választani közülük, mind megférhetnek együtt a szerető szívvel élő nagyszülők, szülők és gyermekek életében. A pozitív hatás pedig, ami elérhető egy ilyen közegben, olyan erős, hogy mindegyik fél bőséges érzelmi munícióhoz juthat. Olyan sokhoz, hogy oszthatja másoknak is bőségesen.

Ez egy kellemes állapot lenne. Az volna az ideális egy mai család generációs palettáján, ha – számos esetben – a generációk között nem fal volna és távolság, sérelmek sora és féltékenység, szemrehányás és elégedetlenség, és lehetne sorolni, mi minden, hanem híd egymás felé, összetartozás, összetartás, bizalom, biztonság, bizonyosság, hogy számíthatunk egymásra, hogy toleráljuk és szeretjük a másikat.

„Azokban a családokban, ahol ezek az értékek jelen vannak, olyan észrevétlenül és olajozottan működik az élet, hogy szinte észre sem venni, hogy a család legidősebb és legfiatalabb tagjai között akár 80 év a korkülönbség, mert nem az a lényeg.”

Ez azért is lehetséges, mert

tisztelik egymást, megvan a békére való törekvés a családtagokban, konstruktívak az együttműködésben és az élet-feladatok megoldásában.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy alkalmasint kicsit mindenki „felad” a saját céljaiból, akaratából és nyitott arra, hogy a közös célok érdekében elfogadja és menedzselje az éppen legfontosabbnak tartott cél teljesülését. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy „feladni” valamit a mai gondolkodásban sokszor és sokaknak negatív kicsengésű. Holott amennyiben saját döntésemen alapul a hozzáállásom valamihez, vagyis szabad akaratomból hoztam meg a döntést, akkor ez azt bizonyítja hogy egy erős és stabil személyiség vagyok, aki bátran, vagyis önmagában bízva meri megengedni magának, hogy hátra lépjen, ha egy szélesebb családi érdek úgy kívánja.

„A mai kor egyik legnagyobb nehézségének számít e témakörben, hogy a családok atomizáltak, a nagyszülők és szülők külön háztartásban, sokszor távol egymástól, városban/vidéken/külföldön élnek.”

A kommunikációt és kapcsolattartást a megnehezíti a távolság, bár használunk sokféle kommunikációs csatornát, ezek mégsem helyettesíthetik a személyes kapcsolatot. Szerencsére ismerünk határokon átívelő nyugdíjas nagyikat is, akik félelmet, nehézségeket és (olykor) nyelvet sem ismerve azonnal pattannak, ha városban/vidéken/külföldön élő gyermeküknek, unokájuknak szüksége van rájuk. Ezek általában a boldogabb kapcsolatok, mert azt is láthatjuk, hogy

sok családban a nagyszülők még aktív dolgozók, vagyis nagyon behatárolt a kapcsolati, támogatói lehetőség,

még akkor is, ha adott esetben egy helyen vagy egymáshoz közel élnek. Egy ismerősöm családjában így is jól működik a generációs kapcsolat, például a nagyik a nyári szabadságuk egy részében már évek óta felváltva nyaraltatják az unokákat, így segítve a családot. Minden olvasóm ismer bizonyára ilyen és hasonló eseteket.  Ahogy bővelkedünk ellenpéldákban is, amikor olyan mértékű feszültség van a családtagok között, amit képtelenségnek tűnik áthidalni, mert olyan mélyről fakad a probléma gyökere, hogy a nemzedékek nem képesek feltárni és felszámolni, megoldani a problémát, s közeledni egymáshoz, nyitni egymás felé.

„Érdemes tudatosítani magunkban, hogy az a kapcsolat, ami nagyszülő és unoka között ki tud alakulni, ha mindegyik fél a saját szerepében marad, akkora érzelmi töltetet jelenthet, ami semmi mással nem helyettesíthető vagy pótolható.”

A szeretetnek és a gondoskodásnak, óvásnak és törődésnek olyan minősített szintje alakulhat ki nagyszülők és unokák között, amit kívülről nézve alig lehet megérteni és elfogadni. A fiatal szülőnek sokszor értelmezni is nehéz ezt a fajta kapcsolatot, különösen akkor, ha neki gyermekkorában ilyen szintű kötődése nem volt. Azok a szülők elfogadóbbak, akik maguk is élvezték a kapcsolatot a nagyszüleikkel és emlékeznek a nagyival töltött időkre, a finom, csak a nagyi által főzött-sütött ételekre, a közös játékokra, mesélésekre, a közös kis titkokra, a huncutságokra, amiket csak a nagyival, nagyinál lehetett elkövetni.         

És hogy mit akartam a cikk elején az unoka, kutya, macska indítással? Vannak idősotthonok, ahová alkalmanként bevisznek kutyust, cicát, terápiás célból, hogy kellemesebbé, mondhatjuk úgy is, hogy elfogadhatóbbá tegyék az idős lakók életét, érezzenek melegséget, kötődést, kedvességet. És járnak oda középiskolás diákok is, akik az önkéntes munkájuk keretében vállalták, hogy kísérgetik, segítik az idős embereket, beszélgetnek velük. Mindannyian valakinek a nagyszülei, szülei, és ugyanakkor valakinek a gyermekei, unokái. Folytassam? Folytatom novemberben.

Addig is ajánlom tanulmányozásra a most megjelent Nagyszülő füzetet, melyből rengeteg hasznos információt kapunk nagyszülőként, szülőként és gyermekként is.

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner

Érdekesen alakult a karrierutam. Arra gondoltam, most magamról írok, József Attilával szólva leszek én a hetedik, a téma szóljon a saját választásaimról, a változtatásokról, az ismeretlenbe való ugrásaimról. Saját tapasztalatból mondom, mások történeteiből jobb tanulni, mint a hibáinkból.

Onnan kezdem, hogy érettségi után nem vettek fel a tanárképzőbe. Nem tanultam eleget, így meg sem lepődtem ezen. Viszont azt tudtam, hogy dolgozni elmegyek, mert a szüleim nyakán nem annyira elegáns a napot lopni. Vagy tanulni, vagy dolgozni, ez az alaptétel ma is érvényes, s ezt a hozzám forduló fiataloknak el is szoktam mondani.

Némi szülői hatásra képesítés nélküli pedagógusnak álltam. Abban az időben tanítókból hiány, lakótelepi gyerekekből viszont sok volt, ezért aztán többedmagammal megkezdtem a munkát egy elég nagy általános iskolában mint napközis nevelő. Nem igazán tudtam, mit is kezdek majd a rám bízott gyerekekkel. Első osztályosok és negyedikesek kerültek az én csoportomba. Aki tudja, csak úgy nagyságra, mekkora egy hatéves és mekkora egy negyedikes nebuló, sejthet valamiféle nehézséget a két társasággal való foglalkozás körül, és ne csupán a centiméterekben mérhető különbözőségre gondoljatok... Azt találtam ki, hogy ha két hetet kibírok, és a gyerekek is túlélik az együttélésünket, megmaradok a pályán.

18 és fél évet tanítottam ezt követően különféle iskolákban, a Fővárosban, majd vidéken, éppen ahol éltem. Közben elvégeztem a Tanítóképzőt, hogy ne csak gyakorlatom, de „papírom” is legyen. Levelezőn tanultam, mert addigra megszoktam, hogy van fizetésem, ráadásul mire a nappali tagozatosok kijöttek a diplomájukkal, én már gyakorlott tanító voltam.

Szép időszaka volt ez az életemnek, igazán szívvel-lélekkel tudtam a gyerekek felé fordulni, nem csak az ismeret átadás jellemzett, igyekeztem élvezetessé tenni számukra a mindennapokat. Ott tanultam meg, hogy önmagához képest mindenki fejleszthető, hogy kitartással és türelemmel el lehet érni a célokat.

A sok kisgyerek őszinte szeretete és ragaszkodása marad meg bennem leginkább ebből a korszakból, mert ők nagyon ki tudják fejezni az érzéseiket.

Remélem, nem felejtették ezt el felnőtt korukra sem.

Váltás. Miért jöttem mégis el az iskolából?

A 17-18. évnél úgy éreztem, ismételgetem magam, nehezen tudok megújulni, már nem okoz akkora örömet elölről kezdenem az abc-t. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy valami újra vágyom, tanulni, fejlődni szerettem volna. Nem akartam leépülni, hogy az entrópia törvénye szerint leomoljon bennem szép csendesen, amit felépítettem.

És akkor jött egy váratlan telefon. Egy volt kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje váltani, és pont olyan szakemberre van szüksége az állás nélkül maradt felnőtteknek, mint amilyen én vagyok.

Jó, de mit kell ott csinálni? – tettem fel a kérdést. Semmi ismeretem nem volt a témáról, holott akkor már évek óta szoktuk a kifejezést: munkanélküli. Ám engem közelről nem érintett szerencsére ez a nehéz helyzet.

Belevágtam.

Az iskola zárt óvó közegéből átkerültem egy sokkal keményebb felnőtt világba, ahol életek, családok mindennapjai múltak azon, meg tudnak-e újulni a munkahely elvesztését követően, elég bátrak-e a váltáshoz, a kereséshez.

A munkám az lett a következő 18 és fél évben, hogy a hozzám fordulókat támogattam céljuk elérésében, a következő munkahely, a megfelelő állás megtalálásában.

Dolgoztam ügyintézőként, aztán rehabilitációs területen, elvégeztem a munkavállalási tanácsadó szakot, hogy még jobb szakemberré váljak. Aztán ebben a munkakörben rengeteg egyéni tanácsadás, tréning, csoportos tájékoztató megtartása következett, közben újra tanulás, aztán még tanulás, fejlődés, szakmai tréningek, mentálhigiénés mentor képzés, kollégáim támogatása, fejlesztése, mind-mind szeretettel teli feladat, igazi lelkesedéssel végzett munka.

Egyszer csak jött egy kérdés. Mit szólnék, ha a humán szolgáltatást, amit a gyakorlatban évek óta végzek – a visszajelzések alapján elég jól –, egy magasabb szinten, a területet irányító minisztérium berkein belül fejleszteném? Dolgozhatnék olyan kollégákkal is egy csapatban, akikkel a magánéletemben baráti kapcsolatot ápolok.

Mit lehet erre felelni?

18 és fél év szolgálat után az állásinterjún megfelelve úgy döntöttem: elvállalom. Csinálom, ahogy tőlem a legjobban telik, azért, hogy a kollégáimnak, akik a területen dolgoznak, könnyebb legyen. Szeretném átadni a rengeteg tapasztalatomat, hogy nekik ne kelljen minden buktatón végig menniük.

Kiléptem tehát megint a megszokott feladataim közül, az ismerős közegből, a barátként szeretett főnökök és kollégák köréből, a napi rutinból, a hátra hagytam a munkámat, ami a hobbim is volt egyszerre.

Miért tettem ezt?

Azt hiszem, vitt megint a hajtóerő, nevezzük motivációnak, kakaónak, spiritusznak, ambíciónak. Tanulni, fejlődni, hasznára lenni másoknak, új embereket megismerni, megoldásokat találni problémákra, sikerélményeket átélni.

Váltani, dönteni, bátor tett. Kockázata van mindig, de az én esetemben, ha ottmaradtam volna az iskolában, rengeteg tapasztalattal, tudással, élménnyel lennék szegényebb.  

Az indok a váltásra sokféle lehet. A lényeg, hogy ha úgy érzem, mennem kell, nem féltem eddig soha. Talán „születési hiba” nálam, hogy merek lépni, de arra bíztatok mindenkit, hogy válaszútnál tegye fel magának a kérdést:

 Mi az a legrosszabb, ami történhet?

Őszinte kérdésre őszinte választ kell adni. Aztán már könnyebb lesz eldönteni, hogy érdemes-e a megszokottban, a jól ismert keretek között maradni, vagy inkább az újat választani. Kinek-kinek a maga legjobb megoldását kell megtalálnia, ez a lényeg!

Tudod, a hetedik,  Te magad légy!

A szerző Arany Ágnes munkavállalási tanácsadó, tréner, mentálhigiénés mentor

Házasság vagy élettársi kötelék? Van lényegi különbség a kettő között? Valóban csak egy darab papír a házasság és nem változik semmi az igenek után?  Vagy szorosabbra fűzi a kapcsolatot, esetleg ellenkezőleg, annak romlásához vezet?  A fenti kérdések alapvetőek a 21. századi párkapcsolatokban, ugyanakkor hatalmas felelősséggel járnak, hiszen a döntés nem csak két embert érinthet és egy életre meghatározó lehet.

Kapcsolatonként eltérő, hogy a párok milyen módon kötnek egymással szövetséget, fejezik ki összetartozásukat. Számos érv felsorakoztatható mind az élettársi viszony, mind a házasság mellett, de természetesen mindenki maga dönti el, hogy számára melyik a kedvezőbb forma.

Házasságban élő nőként a különbséget az elköteleződés mélységében látom. Számomra a házasság, illetve az egymásnak tett fogadalom kinyilatkoztatás a társam és a világ számára az egymás iránti feltétlen szeretetről, az elfogadásról és az elköteleződésről. Olyan valódi egység megalapozása, amelyet bár két különböző neveltetésű, érzelmi és gondolati beállítottságú ember hoz létre, de amelyben mégis minden különbözőség ellenére, képesek életüket a legmélyebben megosztani egymással, és vállalni a közös felelősséget azért, hogy ha kell, áldozatokat is hoznak a kapcsolat érdekében.

A jegyesség szerepe

A házasságot megelőző eljegyzésnek ma már kevesebb szerepet tulajdonítanak, pedig a jegyben járás meghatározó felkészülés a közös életre. Maga az esküvő napja is fontos a pár életében, de akinek volt már része esküvőszervezésben, jól tudja, hogy a szervezéssel a bonyodalmak is együtt járnak. Az előkészületek során gyakran olyan témák is felszínre kerülhetnek, amelyek korábban tabunak számítottak. Ez az időszak lehetőséget ad egymás mélyebb megismerésére és olyan kérdések tisztázására, mint a pénzügyek, a férj és a feleség szerepe, a gyermekvállalás és a közös otthon megteremtése. Komolyabban feltárhatjuk a társunk értékrendjét, céljait, elképzeléseit a közös jövővel kapcsolatban. Megismerhetjük, hogyan kezeli az ellentéteket, mennyire kompromisszumkész a vitás kérdésekben. A lényeges kérdések kapcsán felszínre kerülhetnek az egyetértések és az ellentétek. Szembe kerülhetünk a másik fél olyan tulajdonságaival, cselekedeteivel (legyen az hiba, viselkedésmód, múltbéli történés), amelynek elfogadásával, megbocsátásával még feladatunk van.

A jegyben járás kiváló lehetőség arra, hogy önmagunkba nézzünk,

és helyre tegyük mindazokat az elképzeléseket, amelyeket elvárunk magunktól és a társunktól a közös út során. Tisztázhatjuk, melyek azok az erőforrások, amelyekre építkezhetünk, és melyek azok a hiányosságok, amelyekkel kapcsolatban változtatnunk, fejlődnünk kell.

Régi és új család

A házasság – bár elsősorban két emberről szól – a két család egyesülését is maga után vonja. Azonban fontos, hogy két, érzelmileg is érett, felnőtt ember kössön egymással házasságot, akik már leváltak a szüleikről. Ez természetesen nem a kapcsolat megszakítását jelenti, hanem azt, hogy a pár képes az érzelmi, gazdasági és egyéb kérdésekben függetlenedni és döntéseikért felelősséget vállalni. Hiszen a gyermekvállalás esetén is kiemelkedően fontosak ezek a tulajdonságok. Elengedhetetlen a saját határok védelme és annak konkretizálása, hogy a szülők milyen mélységig szólhatnak bele a pár életébe. Természetesen a gyermek a szülő számára örökké a gyermeke marad, de meg kell tanulniuk elfogadni azt, hogy most már egy érett férfi és érett nő áll előttük, akinek el kell tudniuk engedni a kezét és új útra kell bocsátani.

A házasság során új szerepek fogalmazódnak meg. A házastársak egymás segítői, támogatói, és olyan egyenrangú felek, akik stabil hátteret, biztonságot nyújtanak egymásnak, azáltal, hogy szeretnek és szeretve vannak. A házasságkötés egy közös út kezdete, amely során már valódi társként kell folyamatosan ápolni és gondozni a kapcsolatot.

Lehet házasságot kötni anyagi, érzelmi, biztonsági célból, de bármi is motiválja azt, a megtartó erőt az elköteleződés ereje adja.

A szerző Pap Ildikó life coach, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom önkéntese

Mindenki szeret kategorizálni – megkönnyíthetik, átláthatóbbá tehetik az életet. A gyermekneveléssel is hasonló a helyzet: léteznek nevelési stílusok, amelyek típusokba sorolhatók.

A szülői bánásmód meghatározása a szakirodalmakban változatos formákat ölt, akadnak azonban olyan aspektusai, melyekből következtetni lehet a stílusára. Ilyen tényező lehet a szülők és gyermekeik közötti kommunikáció, a családban uralkodó érzelmi légkör sajátosságai, a szabályok mennyisége vagy a jutalmazás és a büntetés formái (Baumrind, 1966).

Hogyan írnád le gyermeknevelésedet? Minek neveznék ezt a pszichológusok?

A modellek közül Diana Baumrind (1966) elméletében a szülői bánásmód három típusát azonosította: a tekintélyelvű, az engedékeny és a mérvadó nevelési stílusokat. A tekintélyelvű szülő engedelmességet követel mindenekfelett, abszolút viselkedési sztenderdeket ír elő gyermeke számára. Alacsony elfogadás és magas kontroll jellemzi, a szabályokat nem vitatja meg.

Nem tűri a normák és szabályok megkérdőjelezését gyermeke részéről, úgy gondolja, a szülőnek jogai, a gyermeknek pedig kötelességei vannak.

Az engedékeny szülő gyermekközpontú, magas gondoskodás, elfogadás és alacsony kontroll jellemzi. Gyermeke kívánságait, a gyermeke felől érkező impulzusokat érzékeli és elismeri. Egyáltalán vagy alig alkalmaz korlátokat, inkább nem követel rendet vagy felelős viselkedést, kerüli a büntetést és a konfliktust, következetlen. Úgy gondolja, a gyermeknek elsősorban jogai vannak, következésképpen a bizalomra épít, ritkábban ellenőriz.

A mérvadó nevelési stílus gyermekközpontú és egyben megkövetelő is. A szülő a szabályok betartására törekszik, de azokat nem tekinti szentnek. Nagy szabadságot biztosít gyermekének, de azokat józan keretek között, és ha szükséges, szigort is alkalmaz. Minden esetben érvel a szabályok bevezetése mellett, ezáltal biztosítja a megfelelő kognitív szintet gyermeke részéről. Induktív, rávezető technikákat alkalmaz. Úgy gondolja, a gyermeknek és a szülőnek is vannak jogai, illetve kötelességei egyaránt. Gyakran alkalmaz pozitív megerősítéseket, úgy mint dicséretet, elismerést, jutalmazást (Kósa, 2005, Ranschburg, 2005).

A nevelési stílussal és a szülői bánásmóddal kapcsolatos kutatások arra igyekeznek fényt deríteni, hogy a különböző nevelői minták milyen hatással vannak például a gyermekek társas-, személyiségbeli-, pszichológiai-, emocionális- és problémamegoldó viselkedésére.

Barber (1996) kutatási eredményei azt mutatják, hogy az engedékeny és a nem involvált szülői nevelésben részesült gyermekek impulzívabbak és kevésbé tudják szabályozni önmagukat. Litovsky és Dusek (1985) szerint azáltal, hogy a mérvadó szülő olyan légkört teremt, amiben gyermeke azt éli meg, hogy teljes mértékben elfogadják, növeli a gyermek önértékelését. Aunola, Stattin és Nurmi (2000) kutatásának eredménye alátámasztotta, hogy a mérvadó szülők gyermekei magasabb önértékeléssel rendelkeznek, mint a tekintélyelvű vagy az engedékeny szülők gyermekei. A kritizálás és a szülői bizalmatlanság azt eredményezi, hogy a gyermekek nem tudják megoldani azokat a bonyolult problémákat, amikkel találkoznak, mert nem hiszik, hogy képesek lennének erre (Barber, 1996).

 Demokratikusan, egészségesen működő családban a gyermek megfigyeli és megtanulja, hogy a – szülők által közvetített – szabályok bizonyos körülmények között és bizonyos mértékben alku tárgyát képezhetik.

Az alku a családban Ranschburg (2005) meghatározása szerint azt jelenti, hogy a gyermek olyan szociális pozícióval rendelkezik, amelyben a család többi tagja részéről támasztott igényeknek és elvárásoknak eleget kell tennie, ugyanakkor a család többi tagja felé ő is ugyanúgy igényekkel és elvárásokkal léphet fel. Vannak családok, amelyekben a gyermeknek túl nagy szabadsága van az alkudozásra, itt a szülők rendszerint engedékeny nevelői stílust alkalmaznak, és akadnak olyanok is, ahol a szülőknek szinte egyáltalán nincs erre lehetőségük, ezért tekintélyelvű vagy mérvadó nevelői stílust vesznek fel. 

Ahogy Forward is megfogalmazta: „Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk – magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté” ( 2000, 10-11).

Vajon milyen magvak növekednek bennünk? Milyen magvakat ültetünk el?

A szerző Makkos Eszter Júlia viselkedéselemző, pszichológus hallgató

Felhasznált irodalom

Aunola, K., Stattin, H. & Nurmi, J.-E. (2000). Parenting styles and adolescents’ achievement strategies. Journal of Adolescence, 23, 205-222.

Baumrind, D. (1996). Effects of authoritative parental controll in child behaviour. Child Development, 37, 887-907.

Kósa, É. (2005). Szülői nevelői attitűdök: a szülők gyermeknevelési eljárásai. In: Vajda, J & Kósa, É. (szerk.) Neveléslélektan. Osiris, Budapest, 220-230.

Rancshburg, J. (2005). A családi nevelés. In: Bagdy, E. & Klein, S. (szerk.) Alkalmazott pszichológia. Edge 2000 Kiadó, Budapest, 13-32.

Barber, B. K. (1996). Parental psychological contorl: Revisiting a neglected construct. Child Development, 67, 3296-3319.

Litovsky, V. G. & Dusek, J. B. (1985). Perceptions of child rearing and self-concept development during the early adolescent years. Journal of Youth and Adolescence, 14, 373-387.

Forward, S. (2000). Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft, Budapest, 1-78.