Lehet-e ideális generációs kapcsolat a mai családokban? Látható sok, bensőséges, tartalmas kapcsolat. Mégis miért a sok panasz ebben a kérdésben? Hogyan változtathatjuk meg a rossz beidegződéseket? Mi lehet a nagyszülő szerepe, helyzete a családban? Számíthatnak-e a szülők a nagyszülőkre? Számíthatnak-e a nagyszülők a gyerekeikre, unokáikra? Miről marad le a gyerek nagyszülők nélkül?

Unoka, kutya, macska, és persze nem kell feltétlenül választani közülük, mind megférhetnek együtt a szerető szívvel élő nagyszülők, szülők és gyermekek életében. A pozitív hatás pedig, ami elérhető egy ilyen közegben, olyan erős, hogy mindegyik fél bőséges érzelmi munícióhoz juthat. Olyan sokhoz, hogy oszthatja másoknak is bőségesen.

Ez egy kellemes állapot lenne. Az volna az ideális egy mai család generációs palettáján, ha – számos esetben – a generációk között nem fal volna és távolság, sérelmek sora és féltékenység, szemrehányás és elégedetlenség, és lehetne sorolni, mi minden, hanem híd egymás felé, összetartozás, összetartás, bizalom, biztonság, bizonyosság, hogy számíthatunk egymásra, hogy toleráljuk és szeretjük a másikat.

„Azokban a családokban, ahol ezek az értékek jelen vannak, olyan észrevétlenül és olajozottan működik az élet, hogy szinte észre sem venni, hogy a család legidősebb és legfiatalabb tagjai között akár 80 év a korkülönbség, mert nem az a lényeg.”

Ez azért is lehetséges, mert

tisztelik egymást, megvan a békére való törekvés a családtagokban, konstruktívak az együttműködésben és az élet-feladatok megoldásában.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy alkalmasint kicsit mindenki „felad” a saját céljaiból, akaratából és nyitott arra, hogy a közös célok érdekében elfogadja és menedzselje az éppen legfontosabbnak tartott cél teljesülését. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy „feladni” valamit a mai gondolkodásban sokszor és sokaknak negatív kicsengésű. Holott amennyiben saját döntésemen alapul a hozzáállásom valamihez, vagyis szabad akaratomból hoztam meg a döntést, akkor ez azt bizonyítja hogy egy erős és stabil személyiség vagyok, aki bátran, vagyis önmagában bízva meri megengedni magának, hogy hátra lépjen, ha egy szélesebb családi érdek úgy kívánja.

„A mai kor egyik legnagyobb nehézségének számít e témakörben, hogy a családok atomizáltak, a nagyszülők és szülők külön háztartásban, sokszor távol egymástól, városban/vidéken/külföldön élnek.”

A kommunikációt és kapcsolattartást a megnehezíti a távolság, bár használunk sokféle kommunikációs csatornát, ezek mégsem helyettesíthetik a személyes kapcsolatot. Szerencsére ismerünk határokon átívelő nyugdíjas nagyikat is, akik félelmet, nehézségeket és (olykor) nyelvet sem ismerve azonnal pattannak, ha városban/vidéken/külföldön élő gyermeküknek, unokájuknak szüksége van rájuk. Ezek általában a boldogabb kapcsolatok, mert azt is láthatjuk, hogy

sok családban a nagyszülők még aktív dolgozók, vagyis nagyon behatárolt a kapcsolati, támogatói lehetőség,

még akkor is, ha adott esetben egy helyen vagy egymáshoz közel élnek. Egy ismerősöm családjában így is jól működik a generációs kapcsolat, például a nagyik a nyári szabadságuk egy részében már évek óta felváltva nyaraltatják az unokákat, így segítve a családot. Minden olvasóm ismer bizonyára ilyen és hasonló eseteket.  Ahogy bővelkedünk ellenpéldákban is, amikor olyan mértékű feszültség van a családtagok között, amit képtelenségnek tűnik áthidalni, mert olyan mélyről fakad a probléma gyökere, hogy a nemzedékek nem képesek feltárni és felszámolni, megoldani a problémát, s közeledni egymáshoz, nyitni egymás felé.

„Érdemes tudatosítani magunkban, hogy az a kapcsolat, ami nagyszülő és unoka között ki tud alakulni, ha mindegyik fél a saját szerepében marad, akkora érzelmi töltetet jelenthet, ami semmi mással nem helyettesíthető vagy pótolható.”

A szeretetnek és a gondoskodásnak, óvásnak és törődésnek olyan minősített szintje alakulhat ki nagyszülők és unokák között, amit kívülről nézve alig lehet megérteni és elfogadni. A fiatal szülőnek sokszor értelmezni is nehéz ezt a fajta kapcsolatot, különösen akkor, ha neki gyermekkorában ilyen szintű kötődése nem volt. Azok a szülők elfogadóbbak, akik maguk is élvezték a kapcsolatot a nagyszüleikkel és emlékeznek a nagyival töltött időkre, a finom, csak a nagyi által főzött-sütött ételekre, a közös játékokra, mesélésekre, a közös kis titkokra, a huncutságokra, amiket csak a nagyival, nagyinál lehetett elkövetni.         

És hogy mit akartam a cikk elején az unoka, kutya, macska indítással? Vannak idősotthonok, ahová alkalmanként bevisznek kutyust, cicát, terápiás célból, hogy kellemesebbé, mondhatjuk úgy is, hogy elfogadhatóbbá tegyék az idős lakók életét, érezzenek melegséget, kötődést, kedvességet. És járnak oda középiskolás diákok is, akik az önkéntes munkájuk keretében vállalták, hogy kísérgetik, segítik az idős embereket, beszélgetnek velük. Mindannyian valakinek a nagyszülei, szülei, és ugyanakkor valakinek a gyermekei, unokái. Folytassam? Folytatom novemberben.

Addig is ajánlom tanulmányozásra a most megjelent Nagyszülő füzetet, melyből rengeteg hasznos információt kapunk nagyszülőként, szülőként és gyermekként is.

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner