Az unokák érkezésével végképp utolért bennünket az öregség? Fogadjuk el, mint szükséges rosszat, vagy épp teljes lendülettelvessük bele a nagyszülőségbe magunkat – már amennyire ezt a kor megengedi? Panaszkodó nagyszülők, unokáikkal dicsekvő papák-mamák, magunkkal hozott nagyszülői minták – sokan sokféleképp élik meg életünk egyik utolsó nagy eseményét. Egy nagypapa mesél.
A bennem egykor erősen meglévő apává válás vágyához képest kissé távolságtartással vártam, hogy nagyszülő legyek. Gondolkodásomnak megfelelően természetesen tudtam, jó lenne, ha családunkban is minél több unoka születne. Mégis némi csodálattal vegyes értetlenkedéssel tekintettem sok roppant lelkes nagymamára, akinek a ridiküljében „véletlenül” épp mindig volt egy friss fotó unokáiról, melyet a körülötte levőknek illett megcsodálni.
Olyan nagyszülőkről is hallottam viszont – bármennyire hihetetlennek tűnik –, akik egyáltalán nem tartották unokáikkal a kapcsolatot. Persze az én közömbösségem csak félig igaz, mert roppant boldog voltam, hogy legnagyobb lányomnál több évi sikertelen próbálkozás után megszületett az első unokám. Az is fokozta elégedettségemet, hogy három lányom után végre a „teremtés koronája” is képviselteti magát családomban.
Ezt az örömöt nálam egyáltalán nem rontotta el, hogy a nyugdíjazás után újabb látható bizonyítékát kaptam öregedésemnek.
Minták, példák
Az első időkben inkább csak emlékeztem és figyeltem. Jó volt rágondolni, hogy édesapám milyen bensőséges viszonyt ápolt kis unokáival. Amikor gyerekek voltunk, velem és bátyámmal csak a legfontosabb ügyekben foglalkozott, igaz, az idejét szinte teljesen kitöltötte a munka. Másrészt rengeteg maradandó élményt őrzök anyai nagyapámról. Vele a séta, a kártyázás, a sakk örök emlék marad.
Tágabb családomba sokkal hamarabb érkeztek az unokák. Van, ahol – bárcsak két unoka van – az általuk szerzett örömöt beárnyékolja a nagyszülői segítség túlzott igénybe vétele. Sógoroméknál viszont bőséges az „unoka-áldás”, most hétnél tartanak, s remekül működik minden. Tény, ehhez az is kell, hogy a nagymama még viszonylag fiatal, s szereti és bírja a sok apróság okozta fokozott terhelést. A nagyszülőségben kitűnő partnere a nagypapa, aki néha nem átall a kicsiknek „óvodát nyitni”, s ott óvóbácsit játszani.
Bele kellett nőni
Ahogy az apaságba, úgy fokozatosan nőttem bele a nagyapaságba is. Amikor lányaim megszülettek, nem is igazán tudtam mit kezdeni a kicsikkel, annak ellenére, hogy még a pelenkázást is megtanultam, ami közel negyven éve nem volt olyan egyszerű, mint ma.
Szülése után sokkal inkább foglalkoztam a lányommal,
féltettem az egészségét, és aggódtam, hogyan fog megbirkózni a kezdeti nehézségekkel. Akárcsak a lányaimnál, itt is úgy fél éves kora körül kezdtem behatóbban foglalkozni a kicsivel, amikor már látszott, „emberszámba” lehet venni. Más vonatkozásban is észreveszem magamon, hogy a gyereknevelésnél szerzett tapasztalatok és az akkori gondolkodásom nagyon meghatározó az unokákkal kapcsolatban is. Így amikor először rám merte hagyni anyukája Simont, én szinte semennyire, ő viszont roppant izgult. Bár apává válásom óta rengeteg idő telt el, gond nélkül megoldottam mindent.
Érdekes, s három lányom után racionálisan kevéssé volt magyarázható, hogy mikor lányom a második babával volt várandós, én kislányt szerettem volna. Előjöttek ugyanis emlékeimben azok a gyönyörű – igaz most már meg is szépült emlékek –, amikor lányaim kicsik voltak. Az a melegség, szeretet, ahogy a kicsik odabújtak hozzám, nem felejthető. És persze más, sok-sok szép emlék. Jól drukkoltam: Lenke tavalyelőtt megszületett, s olyan, amire vártam, csupa szeretet – apukáját is ujja köré fogja csavarni.
Meglepetések
Az unokákkal kapcsolatos kellemes meglepetés számomra, hogy látom, lányom milyen jól látja el anyai, háziasszonyi feladatait amire képzőművész végzettsége, s művész énje nem predesztinálta. Nem gondoltam arra sem, hogy a nagypapának tulajdonképp jobb, mint apukának lenni: többnyire a szép, kellemes rész jut neki a gyerekek életéből. A nap-nap után ismétlődő feladatokból, a betegségekből, az éjszakai nem alvásokból kimaradok, hogy csak párat említsek a gyereknevelés nehézségeiből. A néha ellátandó feladatok, mint a gyerekekre vigyázás, néhány dolog beszerzése csak a hasznosság érzését viszik az életembe.
Sőt, most már magamat is meglepem. Az eddig általam megmosolyogott nagymamákhoz csatlakozva boldog-boldogtalannak mutogatom telefonomon a Lenkéről készült videót, ahogy fürdőköpenyben szerepel, grimaszokat vág a kamera előtt. Nem tudok ellenállni a kísértésnek sem, hogy leírjam a három éves Simon legfrissebb gyerekszáj történetét. Anyukája segítségével telefonon felköszönti nagymamáját születésnapján, s megkérdi tőle: mama, sütsz magadnak nekem tortát?
A szerző Gyöngyösy Gábor
