Fiatalon az élet természetes rendje, hogy elképzeljük a jövőnket, lelkesen terveket szövünk, álmodozunk, és álmainkhoz keressük az „igazit”, a társat, akivel mindezt megvalósíthatónak véljük. Általában gyermekekre is vágyunk az ideális párunktól, lelkesen építjük fel a közös életünket előbb fejben, majd a valóságban is. Szeretjük egymást, elköteleződünk, közös otthont teremtünk és boldogok vagyunk. E cikkben Anna és Péter történetét ismerhetitek meg.

A boldog idők

Anna és Péter huszonévesen, egyetemista szerelmüket megpecsételve házasodtak össze, majd néhány év múlva megszületett a kislányuk. Anna orvosként tudományos pályára lépett, a kicsi mellett is rendszeresen dolgozott, sokat volt távol az otthonuktól. Péter, aki tervező mérnökként helyezkedett el, miután kötetlen időbeosztásban dolgozott, és amúgy is rajongott a kislányáért, örömmel vállalta az „anyaszívű apa” szerepét, és egy időre háttérbe helyezte a karrierépítést. Péter és a kislány csodálatosan mély érzelmi kapcsolatba kerültek a közösen eltöltött évek alatt, melyből az anya, Anna részben kimaradt.

A házaspár kapcsolata idővel meglazult, Anna figyelmét és érzelmeit felkeltette egy sikeres kollégája, akivel egymásba szerettek, majd elkezdtek közös jövőt tervezni. Péter ekkor még semmit nem sejtett, bár utólag, évekkel később pontosan felismerte azokat a jeleket, amelyekre fel kellett volna figyelnie. A házasság végül is válással végződött, Péterből „vasárnapi” apuka lett, a kislány az édesanyjával és annak társával élt tovább. A kislány és Péter kapcsolata még egy ideig bensőséges és szeretetteljes maradt, de lassan, fokozatosan ez megváltozott.         

Figyelmeztető jelek

A házaspár nyilván nem fordított elég időt és energiát a kapcsolatuk minőségének megőrzésére, Anna szinte csak a munkájának élt, Péter pedig a gyermeknevelést tartotta a legfontosabbnak.

Fokozatosan eltávolodtak egymástól, és ennek nem tulajdonítottak jelentőséget,

nem mérték fel időben az ezzel járó kockázatokat. Fejben szinte mindenki tudja, hogy egy kapcsolat megtartásáért folyamatosan tenni kell, figyelni a saját, és a társ érzelmi, lelki rezdüléseit, odafigyelni, megérteni a jelzéseket, megoldani a problémát. 

Szülői elidegenítés (PAS – Parental Alienation Syndrome)

Péter úgy döntött, hogy a kislánya érdekében nem gördít akadályt a válás elé, zökkenőmentes volt a válóper és az elköltözése a közös otthonukból, bár lelkileg nagyon megviselte a kialakult helyzet. Anna sem támasztott akadályt a láthatásoknál, a kislány sok időt töltött az édesapjával, aki később ismét megházasodott.

Azonban lassan elindult valami Anna részéről, valami, ami nehezen definiálható. Eleinte talán a tudatosság is hiányzott, de ez a valami évekkel később odáig vezetett, hogy a kislány, aki azóta már nagylány, fokozatosan és szinte teljesen elfordult az édesapjától, Pétertől.

Ez a valami nem más, mint a szakirodalom által is definiált szülői elidegenítési folyamat.

Péter is rendkívül nehezen vett észre, és még sokáig eltartott, amíg el is hitte, hogy Anna részéről az emberi, apai értékeinek, odaadó szeretetének leépítése zajlott hosszú évekig: kis csúsztatásokkal, háttérbe szorítással, megkérdőjelezésekkel, hanglejtésekkel, kézlegyintésekkel jelentéktelennek tüntette fel Pétert apa és volt férj szerepében egyaránt.

Láthatatlan agresszió 

Talán megkérdőjelezhető, hogy ezek az eszközök kimerítik-e valójában az agresszió fogalmát, hiszen még hangos szó sem esett soha a szülők között, „csak” a fentiek zajlottak évekig, és részben zajlanak jelenleg is. A magatartás megfoghatatlanságában rejlik az agresszió, hiszen nehezen felismerhető, bizonyítható és kezelhető. Nem állítható, hogy csak Anna hibás a történtekért, hiszen Péter nem képviselte kellően az emberi méltóságát, az apai értékeit és érdekeit, és amikor megértette, hogy mi történik körülötte, akkor sem tett szinte semmit, hogy változtasson ezen a helyzeten.

Sok hasonló élethelyzetről hallani, Anna, Péter és közös gyermekük története nem egyedülálló eset. A jelenség nemtől független, fordított szereposztásban is előfordul. A szülők, akik valaha szerették egymást, gyermeket hoztak a világra, de valamiért megromlott a házasságuk és elváltak, sosem fordulhatnának ilyen módon (sem) egymással szembe, mert óriásit vétenek a gyermekük ellen.

„Abban reménykedhetünk, hogy Anna és Péter lánya felnőttként, majd később esetleg szülőként, helyére teszi a fejében az emlékeit, tapasztalatait, s úgy fogadja el szüleit, és teszi szívében helyére az érzelmeit, ahogy azok számára kisgyermek korától a legvalóságosabbak voltak.”  Ezt nem könnyű megtenni, hiszen kérdés, hogy engedi-e majd saját magát szembesíteni azzal az érzéssel, hogy az anyukája manipulálta hosszú évekig, és ő ennek „bedőlt”.

Amit tehetünk

A figyelmünk sokszor csak a látható (fizikai és verbális) agresszióra összpontosul, nem véletlen, hiszen az észrevehető, hallható, látható a környezet számára. A történetünk szereplőit viszont évekig a láthatatlan agresszió, a szülői elidegenítés mérgezte.

Vegyük észre, ha ilyen helyzetbe kerülünk, és ne hagyjuk, hogy eluralkodjon az életünkön. Segíthetnek ebben önismereti, kommunikációs, konfliktuskezelési, és megküzdési technikák, vagyis az egészséges önvédelem és érdekérvényesítés kifejlesztése.                    

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner