A családunk épp Karácsony előtt néhány nappal gyarapodott az első unokával, egy kisleánnyal. A napokban találkoztam egy ismerőssel, aki lelkesen mesélte, hogy pár napja megszületett a második unokája, szintén egy kisleány. Magamon és az ismerősön is azt fedeztem fel, hogy ez az élmény semmilyen más élménnyel nem összehasonlítható boldogságot jelent számunkra.

Még nem is biztos, hogy kiforrott érzelmek ezek, mégis rendkívül meghatározóak. Pedig „csak” annyi történt, hogy unoka született, itt is, ott is.  E sorozat első cikkében írtam arról, hogy milyen hatással lesz a nagyszülő életére a „nagyszülőség”, mit adhatnak egymásnak és mit kaphatnak egymástól az unokák, szülők és a nagyszülők. Miből maradnak ki a generációk, ha nem tudnak a felek egymáshoz alkalmazkodni ebben a felállásban. Nézzük kicsit más szemszögből is a témát.

Elég gyakran megtörténik, hogy szerepüket tévesztik a felek, és a nagyszülő „átmegy” szülőbe, a szülő esetleg kényszerűségből, mert valamiért kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, ezt a helyzetet elfogadja és „visszalép” a gyermeki élethelyzetébe. A gyermek először nem érti a dolgokat, de gyorsan megpróbál alkalmazkodni a kialakult helyzethez, és már kész is a „szerepzavar” a családban, aminek hosszú távon számos negatív hatása lehet.

Vegyünk egy példát: anya, apa, két gyermek (még egyik sem iskolás). Anya otthon van velük, apa dolgozik, esténként jár haza. Anya úgy érzi, hogy nem képes egyedül ellátni a gyerekeket. Már az első születése után is nagyon hamar az édesanyja segítségét kéri, és veszi igénybe. Szinte naponta jár a nagyi segíteni mindenben, amit csak az anya igényel, bár még ő maga is dolgozik. Apa csak esténként látja a gyermekét, akkor viszont igyekszik bekapcsolódni a családi életbe. Megszületik a második gyermek, anya még inkább igényli a nagyi jelenlétét, olyannyira, hogy a nagyi odaköltözik a családhoz, mert szinte mindenben „nélkülözhetetlen”. Már ott tartanak, hogy a gyerekek csak a nagyival akarnak/tudnak? elaludni…

Ugye nem kérdés, hogy ez a házasság a tönk szélén billeg, az apa akaratán kívül teljesen kiszorult a család életéből, úgyszólván nincs helye, csak a szerepe maradt meg. A jó hír, hogy ennél a családnál pillanatnyilag úgy tűnik, van remény, a szülőkben még pislákol némi érzelem egymás iránt, a gyerekeiket pedig mindketten nagyon szeretik, s megpróbálják átkottázni az életüket, s felvenni a valódi szülői szerepkörüket. A nagyi is érzi, hogy nincs ez igazán jól, ő halálosan kimerült ebben a nagy igénybevételben és nem szeretné, ha a fiatalok végleg eltávolodnának egymástól. Abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott, természetesen mindegyik félnek megvolt a maga szerepe. „Az ilyen helyzeten az egymásra való odafigyelés, egymás meghallgatása, a valódi problémák őszinte feltárása és a változtatásra való készség segíthet, túl az alapvető kölcsönös szereteten és tiszteleten.”    

Amikor mások a szabályok

Klasszikus szituáció az, amikor a szülő azt tapasztalja, hogy amit ő nem engedne a gyerekének, az a nagyszülőnél vígan megtörténhet.

Eleinte általában a gyerekek sem értik, hogy mi is van, de borzasztó gyorsan elkezdik élvezni ezt a szituációt. Nincs ezzel alapvetően semmi gond, egyszerűen a nagy „szeretésben” mások a szabályok itt is, és ott is. Ezeken olykor bosszankodik a szülő, s konfliktusok sora adódik a szülők és nagyik között, amit érdemes megtanulni bölcsen kezelni. Ezt a saját korábbi életemből is tudom.

„Bosszantott, amikor édesapám sokkal lazábban kezelt bizonyos helyzeteket, viselkedéseket a fiammal, az ő unokájával, mint ahogy azt én akkor gondoltam volna kezelni.” A kis közös titkok, összenevetések, amikből ilyenkor kimarad a szülő! Szinte féltékeny voltam rájuk, azt éreztem, hogy kimaradok valamiből! Néhány év távlatából már pontosan érzem és értem, amit akkor nem. Nem tudom azóta sem szavakkal kifejezni a köszönetemet, amiért azokban az években édesapám igazi szeretőszívű, odaadó, segítőkész, ráhangolódó nagypapa volt, és olyan sok szeretettel kapcsolódott az unokájához, hogy az bele tudott ivódni a fiam fejlődő érzelemvilágába és gazdagíthatta tulajdonságait.

Amit viszont a nagyszülőnek érdemes megszívlelni, hogy nem ő az, aki a nevelésben a „vezető szerepet” betölti, az mindig a szülőé marad.

A nagyszülő szerepe a korlátlan szeretet, elfogadás nyújtása az unoka felé. A gyereknevelés teljes felelőssége viszont a szülőé, örömeivel, bánataival egyetemben.

Természetesen vannak olyan élethelyzetek, amelyekben kényszer szül olyan megoldásokat, amik ennek ellentmondanak. Az egyik vagy mindkét szülő betegsége, huzamos egyéb távollét, külföldi munkavállalás, válás és egyéb okok miatt kialakulhat a kapcsolatnak más szintje, formája is, amikor a nagyszülő kénytelen átvenni a szülői szerepeket. Szerencsés esetekben ez átmeneti jellegű, és idővel helyreállnak a viszonyok.

Amikor a nagyszülő kivonja magát

Hallani olyan történetekről is, ahol a nagyszülőt, bár egészséges és elérhető távolságban van, mégis egyszerűen hidegen hagyja az unoka születése, majd fejlődése, és gyakorlatilag nincs értékelhető kapcsolat közöttük. Ez eléggé szomorú helyzet, szinte érthetetlen, bár valahol a lélek mélyén (biztosan/talán?) van rá magyarázat. Hallhatunk olyan helyzetekről is, amikor a szülő nem engedi, sőt folyamatosan meggátolja, hogy a gyermeke és a nagyszülő között kialakulhasson bármilyen kapcsolat. Ez legalább olyan szomorú helyzet, mint az előbbi. A család valamennyi tagja komoly lelki, érzelmi sérüléseken mehetnek ilyenkor keresztül.

Napjainkban egyre többet hallunk olyan gyerek-szülő-nagyszülő kapcsolatról, ahol a személyes kapcsolattartást valamelyik fél huzamos külföldön tartózkodása vagy végleg letelepedése akadályozza. Ezeknek a helyzeteknek a sikeres, értelmes kezelését mostanában számos családban próbálják elsajátítani és kialakítani minden fél számára a „legjobb gyakorlatokat”.

A generációk érzelmi és lelki életének meghatározója a közöttük lévő kapcsolat minősége. Ezt érdemes mindenkinek szem előtt tartani, ezért érdemes küzdeni, áldozatot hozni.

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner