Ha gyermeked lesz, nem Neked lesz gyermeked. Neki lesz élete.
Nem a tiéd lesz a gyermek. A gyermek az Életé.
A tiéd nem a gyermek lesz. A tiéd lesz a felelősség. A boldogságáért. Amíg gyermek.
És a tiéd lesz az élet. Újra.
Az Élet, amit kaptál. Amit adhatsz. Amit adsz.
Az a Tiéd.
Ezt is én írtam. Bizony.
Mikor először láttam így.
A kezdeti pöttyállapotból (azt csak monitoron láttuk) ilyenné nőtt. Én itt pityeredtem. Majdnem. Majdnem kívül is. Belül meg igazán.
Persze a pötty is csoda volt. Végül is a van és a nincs közti különbség a legnagyobb. De azért nekem, mint vizuális típusnak, ez volt az első szemmelfogható apaságélményem. Megkapaszkodott. És én is.
Mikor ezt a képet nézem, magamat látom. Nem az akkori (ilyenkorú) magamat, hanem a mostani, félkész apamagamat. Én félkésznek látom. Hiszen még nem találkoztunk igazán. A gyermekemmel. Ha őt nézem, magamat látom. Ő vajon milyennek lát? Vagy érez? Elvégre az ultrahang egyirányú. Szerinte készen állok?
