A tények egymásutánja után, azt hiszem, le kell írnom, meg kell osztanom, hogy mi történt "idebent".
A fenti kép a szülőszobán készült. A szöveg is ott "született". Az igazság az, hogy egyszerűen unatkoztam. Az elején sokáig tényleg "csak" vártunk. Ciki vagy nem (persze, inkább igen), kattintgattam.
Ott volt ez a magnó, gondolom azok kedvéért, akik "zenére szülnek" (vagy szültek, mikor még volt magnó). Elég régi darab. Mintha csak behozta volna valaki, hogy itt még elfér. Nem tudom, mikor használhatták utoljára. De a gombok...
Hajlamos vagyok ezt-azt belelátni a képekbe. Ez az otthagyott "pillanat"-állás akkor, unalmamban egy - nekem - klasszikus képet juttatott eszembe. A véletlen teremtésről, ami csak úgy elhintett egy-egy ötletet, és marad egy csomó látszólag hasztalan piszkozat. És ugyanígy a folyton fejlődő léleknek is lehetnek véletlen állomásai, amik sokáig kísérik a lélek gazdáját. Leírtam hát e pár sort, és jónak tűnt.
Aztán jött a szülés/születés, és az törölt minden "klasszikus véletlent". Nincs idő a rezignált gondolattévelygésre, a byroni homályra. Az a pillanat nem úgy felejtett. Az a pillanat rám nézett, és pályára állított. Az a pillanat azt mondta: dolgod van!
Még augusztusban kaptam egy pólót a nejemtől: Kezdő apuka. Kétszer volt rajtam: a szülés másnapján, és a szülés utáni salsa partyn. Talán mert azóta nem vagyok kezdő apuka. A kisfiam "így felejtett".