„Ez testvérfellépő. Nézd, Zsombi! Ez testvérfellépő!” – magyarázta négyéves lányom nagy lendülettel az óvodai vegyes csoportban a hatéves nagyfiúnak.

Nekem jóleső volt ezt a hangsúlyt így hallanom, azt gondolván, hogy lám, dicsekszik a testvérével, pedig természetesen másféle büszkeség feszíti az óvodást, mint a szülőt. Előbbi  érezhetően azt remélte ettől a változástól, hogy ő is „fokozatot lép” az óvodai csoportban, és már nem lehet majd őt olyan könnyen félretolni a „te kicsi vagy” kezdetű mondókákkal. Könnyekig hatódtam akkor is, amikor a kórházból a mózeskosárral kilépvén az unokatestvérek serege zsongta körbe igazi kíváncsisággal a háromnapos újszülöttemet, mire óvodás lányom szinte rávetett magát a mózesre: „ő az én testvérem, ő az én testvérem!” Biztosan volt benne aggodalom az új helyzet miatt, anya is eltűnt ugyebár napokra, de az esemény mégis csak az összetartozás érzését hozta elő belőle. Mint ahogy ez az eszköz is, amelynek megnevezését annyira fontos volt hangsúlyoznia az óvodában.

A testvérfellépőnek emellett kétségtelen fizikai előnyei is voltak számára, hiszen ezen őt is gurítottam, nem kellett a babakocsi mellett baktatnia. A gyerekek fáradhatatlanok, ha játékról van szó, de a kutyagolás monotóniáját többnyire nehezen viselik, az én lányom is élvezte hát az utaztatást. Úgy vettem észre azonban, hogy a testvérfellépő használatában legalább ennyire fontos neki a kényeztetés érzése, hogy nem csak a „betolakodó” élvezi az anyai gondoskodást.

Én pedig a végtelen szabadságot éltem át benne, hogy egyszerre tolhatom mindkettőjüket.

A gyerekek jó helyen, kicsi a mózesben, az ugrabugráló nagyobb teljesen kontrolláltan a kezeim között áll, lehet vele közben beszélgetni, megpuszilni a fejecskéjét, és végre egy felnőtt tempójában haladunk! Többnyire természetesen a játszótér felé, ahol már mindenkinek „szabad a pálya”. 

Később, amikor a kishugnak is nyiladozott az értelme, a testvérfellépő tovább segítette a gyerekek közötti kommunikációt: a két gyerek egymással szemben volt, a kicsi különösen örült a nagynak, a nagyobb pedig büszke lehetett arra, hogy őrá felnéz valaki. Nekünk nagyon nagy szolgálatot tett a testvérfellépő.

A kicsi – harmadik gyerek lévén – már nagyon kiérlelt babakocsiban cseperedett. Valóságos luxus limuzin volt, amelyet használtan szereztem be, és saját kézzel, új ropogós textíliákkal felújítottam. Gyönyörű érzés volt a nyolcadik hónapban a teraszon ülve a kupola bélését öltögetni, miközben kisbabám odabentről szólt hozzám. És a mózeskosár – a piros inges macikkal és kék-fehér pöttyös labdákkal – abszolút egyedi lett, pont ilyen senkinek sem volt.

A kelengye varrogatása a mai textilipari kínálat mellett lassan úri huncutságnak tűnik, pedig nem! Nekem az anyaságra való készülődés fontos része volt. Igaz, én mindig szerettem varrni, más talán másban találja ezt meg, szobafestésben vagy a kiságy díszítésében, miközben a saját lelkét is öltözteti. Én boldogan varrtam. Első gyermekemmel vagy ötven méter pamutkartont szegtem be, lepedőknek, huzatoknak, függönynek, de a babakocsikhoz akkor még nem is gondoltam nyúlni.

Fogalmam sem volt, mi az igazi különbség kocsi és kocsi között. A harmadiknál már láttam.

Például két mózeskosár méreteiben akkora különbség is lehet, hogy míg az egyiket három hónapos korában kinövi egy átlagos csecsemő, a másik a jóétvágyú egyévesnek is kényelmes! A kényelem pedig nem kizárólag a tágasságot jelenti, ugyanis a méretein túl egyéb paraméterei is vannak egy mózeskosárnak, mint az emelhető háttámla, a szellőző rendszer, a hintázó bölcsőfunkció, amelyet az ébredező gyerek maga hoz ringásba, és a belső biztonsági öv, amely lehetővé teszi nagyobb izgő-mozgó baba altatását, utaztatását. Korábbi tapasztalataimmal már nagy gonddal választottuk ki legkisebbem számára azt a használt mózeskosaras babakocsit, amelyenek felújításába érdemes volt munkát fektetni, mert a fenti tulajdonságokkal mind rendelkezett.

Így nézett ki benne a majdnem 4 kilós újszülöttem:

És így ült benne nyolc hónaposan, majdnem tízkilósan:

és még pufikabátban is belefért:

Hát így jártunk az óvodába, gyalog és testvérfellépővel, majdnem egy éven át.

Júniusi gyerek lévén a kicsi már bőven elmúlt fél éves, amikor februárban már mindenkiben mocorgott a tavasz, én is elővettem hát a sportülést. Bizony még egy harmadikkal is olyan büszke az ember, hogy már mennyit fejlődött csemetéje, és a sportkocsi egy új korszak kezdetét jelzi. Csalóka volt azonban még az időjárás, pár nap múlva eltűnt a napocska, s a hóviharos márciusban ismét a még mindig jól működő mózeskosárral indultunk útnak, mert abba sosem fújt be a szél.

Végül tíz hónapos koráig használtuk, mire igazán és minden téren kitavaszodott: 

legkisebbünk is  „fokozatot lépett” a mózeskosárból a sportülésbe! Az élet kérlelhetetlenül halad, de olyan jó ezt látni!

Legközelebb elmesélem első saját babakocsi beszerzési kálváriámat, és miként tértünk vissza évekkel később a generációk óta jól beválthoz: a ringató vázas mózeskosarashoz.

A szerző Olexó Zsuzsa