Vagy mégis?
Minden jó, ha…
Amikor én még királylány voltam… olyan 14-18 éves forma, arról álmodoztam, hogy lesz két kislányom. A legerősebb késztetésként erre emlékszem.
(Fogalmam sem volt, mi leszek, merre kéne indulnom, akkor még a pályaválasztás – főleg a szülői tanácsadás ebből állt: Ott a szomszédban a gimnázium, oda mész. Az, hogy mi érdekel, és miben vagyok tehetséges, nem játszott a csapatban… Biológia-kémia tagozatra kerültem, mert a biológia legalább valamennyire érdekelt, a virágok, az emberek működése… Amikor kérdezték tőlünk jó tanáraink, mi leszel, ha… én rávágtam, hogy virágkötő. Ugye az is biológia. Persze a többi osztálytársam tudta, hogy orvos, gyógyszerész, vegyész…ők jó helyen voltak.)
Na, akkor még nem tudtam, nem csak gyereket kell „teremteni”, hanem királyfit is hozzá, aki szeretetben segít a felnevelésükben. A vágyam teljesült, ahogyan kértem, lett két gyönyörű, életrevaló, okos lányom. A Királyfi viszont könnyűnek találtatott a feladatokhoz, jobban jártunk, miután elváltunk tőle, teremtettünk magunknak nyugalmat és szeretetet, hármasban. Ezt a jelenséget úgy hívják, hogy csonka család. Mi nem éreztük annak.
A szüleim, a Király és a Királyné, támogattak, segítettek bennünket az úton. Nem minden házasság tölti be a hozzá fűzött reményeket. Pedig királylányként teljesen be voltam sózva a jegygyűrűért. Az én ujjamon is csillogjon a „jel”, lássa mindenki, a társadalmi elvárásoknak én is megfelelek, nem lesz belőlem „vénlány”. Király apám elég sokszor elmondta: „jobb egy elvált asszony, mint egy vénlány!” - és ezt komolyan is gondolta. Sikerült beteljesítenem az elvárását.
Nem sikerült viszont megtanulnom, hogy értékes vagyok, és ha kivárom a megfelelő királyfit, nem kell majd egyedül megküzdenem a rám váró – két emberre szabott – feladatokkal. Emiatt a „teher alatt nő a pálma” remek lehetősége szerint küzdöttem az elemekkel, a jeges szelekkel és viharokkal, és valóban megerősödve adtam át felnövekedett királyleányaimat a nagybetűs életnek.
Biztos én vagyok a kivétel, aki nem harmonikus párkapcsolatban nevelt gyereket, nem lett karrierje, nem írt könyveket, nem lett élsportoló, sem celeb. Amit viszont köszönök ennek az élethelyzetnek:
- a „soha nem adom fel” érzést és kitartást
- a kreativitást, a problémák sokszínű megoldására való képességet
- a hitet, hogy megéri a küzdés, az eredmény önmagáért beszél
- a megbízhatóságot, hogy számíthatnak rám a szeretteim
- a humort, ami átlendít a rázós helyzeteken, hogy ki tudjak mászni a gödrökből
és még sorolhatnám…
Szerencsés vagyok, a gyerekeim tanultak az én hiányosságaimból, Ők már úgy választottak párt maguknak, hogy hosszú távú kölcsönös elköteleződés jellemzi a kapcsolatukat, egymást emelve, segítve élnek. A család a legfontosabb számukra, de ezzel együtt megvalósítják álmaikat. Olyan szakmát választottak, amiben ki tudnak teljesedni, bátran vállalták a saját lábra állást, ezen a területen is. Példaképeim ők, tanulok tőlük önérvényesítést, célok megvalósítását.
Hogy milyen anya voltam? Erre a kérdésre majd az unokáim fognak felelni, ha a lányaim felnevelték őket.
Mert bízom abban, hogy többen is lesznek. Viszik tovább a megtanult leckéket, az értékeket, a családi egységben való erőt, a hitet saját magukban. Látom, a nagylányomon, aki a belső hangjára hallgatva neveli kétéves kisfiát, azt a ragyogó kékszemű szőkét, az üzenet átment. Bátran mernek önmaguk lenni ebben a feladatban is. Büszke vagyok Rájuk! És hálás, hogy én lehetek az Ágimama!
Arany Ágnes
munkavállalási tanácsadó
mentálhigiénés mentor
tréner
