Sokszor tapasztaljuk, mintha az édesanyák elsődleges, az apukák pedig másodlagos szerephez jutnának, ha a gyermeknevelésre vagy a gyermekgondozásra terelődik a szó. Ez az elgondolás azonban téves. Szükségünk van édesapáinkra, nem kevésbé, mint édesanyáinkra.
Fájdalmas látni, hányféleképpen okozhat rombolást a lélekben az, ha konfliktusos, érzelmileg terhelt az édesapa és gyermek közti kapcsolat, ha a gyermek úgy érzi, apja elutasítja, esetleg el is hagyja őt. Természetesen olykor nem kifejezetten egyszerű feladat mind érzelmileg, mind fizikailag közel kerülni az édesapához, aminek számos oka lehet. Azonban az a kapcsolat, ami szülő és gyermeke között kialakul, „minden későbbi emberi kontaktus alapmintájának” tekinthető (Bagdy, 1977, 6), ezért döntő fontosságú figyelmet szentelni ennek a köteléknek. Az apai szeretetnek nincsen párja, a tőle származó elismerés, dicséret olyan büszkeséggel tölt el, ami nagyban erősíti a személyiséget az önbecsülést. Az ember életében az édesapja az „első férfi”, akivel kapcsolatba lép, ezért ezek a tapasztalatok kulcsfontosságúak.
Ki az igazi férfi?
Ahogyan A Keresztapa című filmben is elhangzik: „Az a férfi, aki nem szakít elég időt a családjára, sosem lehet igazán férfi.” A férfiasság egy vonzatává kellene válnia az apai szerep betöltésének. De mit értünk apai bevonódás, involváltság alatt? Az apai bevonódás három dimenzió segítségével írható körül. Ezek az elkötelezettség, az elérhetőség és a megbízhatóság. Ám az apai melegség, a támogatás és az érzékenység sem elhanyagolható aspektusok (Pleck, 2007). Tehát egy apa akkor vonódik be, ha igyekszik aktívan részt venni gyermeke életében, megismerni őt, a vele való gyakori, naponkénti foglalkozást sem tekinti tehernek.
Egy kutatás során megállapították, hogy azok az édesapák vettek részt leginkább a gyermeknevelésben, azaz voltak a leginvolváltabbak, akik tanultabbak voltak, kevésbé voltak depressziósak, korábban vettek igénybe szociális támogatást, főként spirituális jellegűt és aktívan gyakorolták vallásukat (Roggman, Boyce, Cook és Cook, 2002). Ez érthető is, ha belegondolunk, hogy például a keresztény vallás is azt tanítja: Isten a férfit családja, felesége és gyermekei vezetésére is teremtette, védelmet biztosítva számukra, megértést, elfogadást, türelmet és legfőképpen szeretetet tanúsítva irántuk.
Súlyos következményekkel járhat az, ha valaki apa nélkül kénytelen felnőni.
Rebecca O’Neill (2002) olyan kutatások eredményeit összesítette, amelyek a biológiai édesapjuk nélkül felnövekedett gyermekeket, tinédzsereket és fiatal felnőtteket vizsgálták. Ezek szerint az apuka nélkül nevelődő gyermekek nagyobb valószínűséggel küzdenek emocionális és mentális problémákkal, lesznek fizikai, érzelmi vagy szexuális abúzus áldozatai. Azok a tinédzserek, akik apa nélkül nőnek fel, nagyobb valószínűséggel válnak tini korukban szülővé, dohányoznak, fogyasztanak alkoholt és drogot, lógnak az iskolából, esetleg hagyják azt ott tizenhat éves korukig. A fiatal felnőttek esetében az apa hiánya nagyobb mértékben jár együtt munkanélküliséggel, alacsony kereslettel vagy hajléktalansággal. Nagyobb valószínűséggel vesznek részt bűnözésben, rendelkeznek hosszú távú emocionális és pszichológiai problémákkal, hamarabb lépnek párkapcsolatba, s élnek együtt partnerükkel, mint azok a fiatal felnőttek, akik apa mellett nőttek fel. Az apátlanok körében magasabb a válások, a házasságon kívül született gyermekek száma is.
Természetesen az apai jelenlét – például ha passzív vagy nem megfelelő – nem feltétlenül jelenthet védelmet az imént felsoroltak kockázata ellen. Valamint az apa nélkül felnövekvő gyermekek életében sincs elvetve a kocka. Azonban ha belegondolunk,
akadnak dolgok, amiket csak apukánk taníthat meg nekünk,
mivel egészen másképpen látja a világot, gondolkodik, érez, mint anyukánk. Én Édesapámtól tanultam meg, mekkora jelentősége van annak, ha képes vagyok az életben önállóan, sikereket elérve boldogulni. Mindig a kemény munkára ösztönzött, hogy ne elégedjek meg kevesebbel, mint az a maximum, amit magamból adni tudok. Ez a jelenség megfeleltethető a maszkulin princípiumhoz tartozó centrifugális, kifelé hajtó erőnek, ami arra törekszik, hogy építsen, alkosson (Antalfai, 2007). Mivel az erő kifele hat, fókuszpontjában az áll, hogy a személyt a külvilágban való sikeres alkalmazkodásra ösztökélve nevelje. Az apák világosabb határokat fektetnek le és közvetítenek, mint az anyák, így ők azok, akik elsősorban megtanítják gyermekeiknek mások határainak tiszteletét is (Farrell, 2001, idézi Millar, 2006).
Léder László, önmagát gyakorló édesapaként bemutató pszichológus a következőképpen nyilatkozott: „Ha felteszi valaki a kérdést, hogy ki a fontosabb, az apa vagy az anya, visszanyúlok a magyar nyelv bölcsességéhez, amelyik mind az apát, mind az anyát »szülőnek« nevezi. Ezek szerint egy gyermeket ketten szülnek meg…” (http://apafuzet.hu/szerzok/).
Ámulatba ejtenek azok az esetek, amikor a család – tágabb értelemben a társadalom – felismeri az apai nevelés egyedülálló szerepét, az apai részvétel jelentőségét. Valamint megdöbbentenek azok, amikor az édesanya mellett az édesapa alakja kissé megtépázottnak, elhanyagoltnak, már-már terhesnek tűnik: egy személlyé válik csupán, aki nem vagy aligha képes a gyermeknevelés során tapasztalt eseményeket adekvátan feldolgozni, átérezni. Pedig ez a feltételezés a legkevésbé sem állja meg a helyét.
Makkos Eszter Júlia viselkedéselemző
Irodalomjegyzék
Antalfai, M. (2007). Személyiség és archetípusok Jung analitikus pszichológiájában. In: Gyöngyösiné Kiss, E. & Oláh, A. (szerk.): Vázlatok a személyiségről. A személyiség-lélektan alapvető irányzatainak tükrében. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 166-190.
Bagdy, E. (1977). Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Budapest.
Farrell, W. (2001). “Why Dad is Crucial” Father and Child Reunion Syndey: finch publishing. (Idézi: Millar, 2006)
Léder, L. http://apafuzet.hu/szerzok/
Millar, D. (2006). The Impact of a Father on a Child’s Socio-Emotional Development. http://fathersmatter.wordpress.com/2006/10/09/1/
Morman, M. T. & Floyd, K. (2006). Good fathering: Father and son perceptions of what it means to be a good father. Fathering, 4, 113-136.
O’Neill, R. (2002). Experiments in Living: The Fatherless Family. Civitas, 1-20, London. http://www.civitas.org.uk/pdf/Experiments.pdf (Letöltve: 2017.14.27.)
Pleck, J. H. (2007). Why could father involvement benefit children? Theoretical Perspectives. Applied Development Science, 11, 196-202.
Roggman, L. A., Boyce, L. K., Cook, G. A & Cook, J. (2002). Getting dads involved: Predictors of father involvement in early head start and with their children. Infant Mental health Journal, 23, 62-78.