Célunk, hogy megszülessenek a kívánt gyermekek.

Generációk egymásért – ho(l)gy vagy Nagyi? 1. rész

Generációk egymásért – ho(l)gy vagy Nagyi? 1. rész

Lehet-e ideális generációs kapcsolat a mai családokban? Látható sok, bensőséges, tartalmas kapcsolat. Mégis miért a sok panasz ebben a kérdésben? Hogyan változtathatjuk meg a rossz beidegződéseket? Mi lehet a nagyszülő szerepe, helyzete a családban? Számíthatnak-e a szülők a nagyszülőkre? Számíthatnak-e a nagyszülők a gyerekeikre, unokáikra? Miről marad le a gyerek nagyszülők nélkül?

grandparents_01.jpg

Unoka, kutya, macska, és persze nem kell feltétlenül választani közülük, mind megférhetnek együtt a szerető szívvel élő nagyszülők, szülők és gyermekek életében. A pozitív hatás pedig, ami elérhető egy ilyen közegben, olyan erős, hogy mindegyik fél bőséges érzelmi munícióhoz juthat. Olyan sokhoz, hogy oszthatja másoknak is bőségesen.

Ez egy kellemes állapot lenne. Az volna az ideális egy mai család generációs palettáján, ha – számos esetben – a generációk között nem fal volna és távolság, sérelmek sora és féltékenység, szemrehányás és elégedetlenség, és lehetne sorolni, mi minden, hanem híd egymás felé, összetartozás, összetartás, bizalom, biztonság, bizonyosság, hogy számíthatunk egymásra, hogy toleráljuk és szeretjük a másikat.

„Azokban a családokban, ahol ezek az értékek jelen vannak, olyan észrevétlenül és olajozottan működik az élet, hogy szinte észre sem venni, hogy a család legidősebb és legfiatalabb tagjai között akár 80 év a korkülönbség, mert nem az a lényeg.”

Ez azért is lehetséges, mert

tisztelik egymást, megvan a békére való törekvés a családtagokban, konstruktívak az együttműködésben és az élet-feladatok megoldásában.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy alkalmasint kicsit mindenki „felad” a saját céljaiból, akaratából és nyitott arra, hogy a közös célok érdekében elfogadja és menedzselje az éppen legfontosabbnak tartott cél teljesülését. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy „feladni” valamit a mai gondolkodásban sokszor és sokaknak negatív kicsengésű. Holott amennyiben saját döntésemen alapul a hozzáállásom valamihez, vagyis szabad akaratomból hoztam meg a döntést, akkor ez azt bizonyítja hogy egy erős és stabil személyiség vagyok, aki bátran, vagyis önmagában bízva meri megengedni magának, hogy hátra lépjen, ha egy szélesebb családi érdek úgy kívánja.

„A mai kor egyik legnagyobb nehézségének számít e témakörben, hogy a családok atomizáltak, a nagyszülők és szülők külön háztartásban, sokszor távol egymástól, városban/vidéken/külföldön élnek.”

A kommunikációt és kapcsolattartást a megnehezíti a távolság, bár használunk sokféle kommunikációs csatornát, ezek mégsem helyettesíthetik a személyes kapcsolatot. Szerencsére ismerünk határokon átívelő nyugdíjas nagyikat is, akik félelmet, nehézségeket és (olykor) nyelvet sem ismerve azonnal pattannak, ha városban/vidéken/külföldön élő gyermeküknek, unokájuknak szüksége van rájuk. Ezek általában a boldogabb kapcsolatok, mert azt is láthatjuk, hogy

sok családban a nagyszülők még aktív dolgozók, vagyis nagyon behatárolt a kapcsolati, támogatói lehetőség,

még akkor is, ha adott esetben egy helyen vagy egymáshoz közel élnek. Egy ismerősöm családjában így is jól működik a generációs kapcsolat, például a nagyik a nyári szabadságuk egy részében már évek óta felváltva nyaraltatják az unokákat, így segítve a családot. Minden olvasóm ismer bizonyára ilyen és hasonló eseteket.  Ahogy bővelkedünk ellenpéldákban is, amikor olyan mértékű feszültség van a családtagok között, amit képtelenségnek tűnik áthidalni, mert olyan mélyről fakad a probléma gyökere, hogy a nemzedékek nem képesek feltárni és felszámolni, megoldani a problémát, s közeledni egymáshoz, nyitni egymás felé.

„Érdemes tudatosítani magunkban, hogy az a kapcsolat, ami nagyszülő és unoka között ki tud alakulni, ha mindegyik fél a saját szerepében marad, akkora érzelmi töltetet jelenthet, ami semmi mással nem helyettesíthető vagy pótolható.”

A szeretetnek és a gondoskodásnak, óvásnak és törődésnek olyan minősített szintje alakulhat ki nagyszülők és unokák között, amit kívülről nézve alig lehet megérteni és elfogadni. A fiatal szülőnek sokszor értelmezni is nehéz ezt a fajta kapcsolatot, különösen akkor, ha neki gyermekkorában ilyen szintű kötődése nem volt. Azok a szülők elfogadóbbak, akik maguk is élvezték a kapcsolatot a nagyszüleikkel és emlékeznek a nagyival töltött időkre, a finom, csak a nagyi által főzött-sütött ételekre, a közös játékokra, mesélésekre, a közös kis titkokra, a huncutságokra, amiket csak a nagyival, nagyinál lehetett elkövetni.         

És hogy mit akartam a cikk elején az unoka, kutya, macska indítással? Vannak idősotthonok, ahová alkalmanként bevisznek kutyust, cicát, terápiás célból, hogy kellemesebbé, mondhatjuk úgy is, hogy elfogadhatóbbá tegyék az idős lakók életét, érezzenek melegséget, kötődést, kedvességet. És járnak oda középiskolás diákok is, akik az önkéntes munkájuk keretében vállalták, hogy kísérgetik, segítik az idős embereket, beszélgetnek velük. Mindannyian valakinek a nagyszülei, szülei, és ugyanakkor valakinek a gyermekei, unokái. Folytassam? Folytatom novemberben.

Addig is ajánlom tanulmányozásra a most megjelent Nagyszülő füzetet, melyből rengeteg hasznos információt kapunk nagyszülőként, szülőként és gyermekként is.

 

A szerző Kovácsy-Burkon Katalin HR szakértő, tréner

Generációk egymásért – ho(l)gy vagy Nagyi? 1. rész Tovább
A hetedik te magad légy – avagy miért történik, ha a tanácsadó munkahelyet vált?

A hetedik te magad légy – avagy miért történik, ha a tanácsadó munkahelyet vált?

Érdekesen alakult a karrierutam. Arra gondoltam, most magamról írok, József Attilával szólva leszek én a hetedik, a téma szóljon a saját választásaimról, a változtatásokról, az ismeretlenbe való ugrásaimról. Saját tapasztalatból mondom, mások történeteiből jobb tanulni, mint a hibáinkból.

irany.jpg

Onnan kezdem, hogy érettségi után nem vettek fel a tanárképzőbe. Nem tanultam eleget, így meg sem lepődtem ezen. Viszont azt tudtam, hogy dolgozni elmegyek, mert a szüleim nyakán nem annyira elegáns a napot lopni. Vagy tanulni, vagy dolgozni, ez az alaptétel ma is érvényes, s ezt a hozzám forduló fiataloknak el is szoktam mondani.

Némi szülői hatásra képesítés nélküli pedagógusnak álltam. Abban az időben tanítókból hiány, lakótelepi gyerekekből viszont sok volt, ezért aztán többedmagammal megkezdtem a munkát egy elég nagy általános iskolában mint napközis nevelő. Nem igazán tudtam, mit is kezdek majd a rám bízott gyerekekkel. Első osztályosok és negyedikesek kerültek az én csoportomba. Aki tudja, csak úgy nagyságra, mekkora egy hatéves és mekkora egy negyedikes nebuló, sejthet valamiféle nehézséget a két társasággal való foglalkozás körül, és ne csupán a centiméterekben mérhető különbözőségre gondoljatok... Azt találtam ki, hogy ha két hetet kibírok, és a gyerekek is túlélik az együttélésünket, megmaradok a pályán.

18 és fél évet tanítottam ezt követően különféle iskolákban, a Fővárosban, majd vidéken, éppen ahol éltem. Közben elvégeztem a Tanítóképzőt, hogy ne csak gyakorlatom, de „papírom” is legyen. Levelezőn tanultam, mert addigra megszoktam, hogy van fizetésem, ráadásul mire a nappali tagozatosok kijöttek a diplomájukkal, én már gyakorlott tanító voltam.

Szép időszaka volt ez az életemnek, igazán szívvel-lélekkel tudtam a gyerekek felé fordulni, nem csak az ismeret átadás jellemzett, igyekeztem élvezetessé tenni számukra a mindennapokat. Ott tanultam meg, hogy önmagához képest mindenki fejleszthető, hogy kitartással és türelemmel el lehet érni a célokat.

A sok kisgyerek őszinte szeretete és ragaszkodása marad meg bennem leginkább ebből a korszakból, mert ők nagyon ki tudják fejezni az érzéseiket.

Remélem, nem felejtették ezt el felnőtt korukra sem.

Váltás. Miért jöttem mégis el az iskolából?

A 17-18. évnél úgy éreztem, ismételgetem magam, nehezen tudok megújulni, már nem okoz akkora örömet elölről kezdenem az abc-t. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy valami újra vágyom, tanulni, fejlődni szerettem volna. Nem akartam leépülni, hogy az entrópia törvénye szerint leomoljon bennem szép csendesen, amit felépítettem.

És akkor jött egy váratlan telefon. Egy volt kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje váltani, és pont olyan szakemberre van szüksége az állás nélkül maradt felnőtteknek, mint amilyen én vagyok.

Jó, de mit kell ott csinálni? – tettem fel a kérdést. Semmi ismeretem nem volt a témáról, holott akkor már évek óta szoktuk a kifejezést: munkanélküli. Ám engem közelről nem érintett szerencsére ez a nehéz helyzet.

Belevágtam.

Az iskola zárt óvó közegéből átkerültem egy sokkal keményebb felnőtt világba, ahol életek, családok mindennapjai múltak azon, meg tudnak-e újulni a munkahely elvesztését követően, elég bátrak-e a váltáshoz, a kereséshez.

A munkám az lett a következő 18 és fél évben, hogy a hozzám fordulókat támogattam céljuk elérésében, a következő munkahely, a megfelelő állás megtalálásában.

Dolgoztam ügyintézőként, aztán rehabilitációs területen, elvégeztem a munkavállalási tanácsadó szakot, hogy még jobb szakemberré váljak. Aztán ebben a munkakörben rengeteg egyéni tanácsadás, tréning, csoportos tájékoztató megtartása következett, közben újra tanulás, aztán még tanulás, fejlődés, szakmai tréningek, mentálhigiénés mentor képzés, kollégáim támogatása, fejlesztése, mind-mind szeretettel teli feladat, igazi lelkesedéssel végzett munka.

Egyszer csak jött egy kérdés. Mit szólnék, ha a humán szolgáltatást, amit a gyakorlatban évek óta végzek – a visszajelzések alapján elég jól –, egy magasabb szinten, a területet irányító minisztérium berkein belül fejleszteném? Dolgozhatnék olyan kollégákkal is egy csapatban, akikkel a magánéletemben baráti kapcsolatot ápolok.

Mit lehet erre felelni?

18 és fél év szolgálat után az állásinterjún megfelelve úgy döntöttem: elvállalom. Csinálom, ahogy tőlem a legjobban telik, azért, hogy a kollégáimnak, akik a területen dolgoznak, könnyebb legyen. Szeretném átadni a rengeteg tapasztalatomat, hogy nekik ne kelljen minden buktatón végig menniük.

Kiléptem tehát megint a megszokott feladataim közül, az ismerős közegből, a barátként szeretett főnökök és kollégák köréből, a napi rutinból, a hátra hagytam a munkámat, ami a hobbim is volt egyszerre.

Miért tettem ezt?

Azt hiszem, vitt megint a hajtóerő, nevezzük motivációnak, kakaónak, spiritusznak, ambíciónak. Tanulni, fejlődni, hasznára lenni másoknak, új embereket megismerni, megoldásokat találni problémákra, sikerélményeket átélni.

Váltani, dönteni, bátor tett. Kockázata van mindig, de az én esetemben, ha ottmaradtam volna az iskolában, rengeteg tapasztalattal, tudással, élménnyel lennék szegényebb.  

Az indok a váltásra sokféle lehet. A lényeg, hogy ha úgy érzem, mennem kell, nem féltem eddig soha. Talán „születési hiba” nálam, hogy merek lépni, de arra bíztatok mindenkit, hogy válaszútnál tegye fel magának a kérdést:

 Mi az a legrosszabb, ami történhet?

Őszinte kérdésre őszinte választ kell adni. Aztán már könnyebb lesz eldönteni, hogy érdemes-e a megszokottban, a jól ismert keretek között maradni, vagy inkább az újat választani. Kinek-kinek a maga legjobb megoldását kell megtalálnia, ez a lényeg!

Tudod, a hetedik,  Te magad légy!

 

A szerző Arany Ágnes munkavállalási tanácsadó, tréner, mentálhigiénés mentor

A hetedik te magad légy – avagy miért történik, ha a tanácsadó munkahelyet vált? Tovább
Az elköteleződés ereje

Az elköteleződés ereje

Miként erősíti a házasság a párkapcsolatot?

Házasság vagy élettársi kötelék? Van lényegi különbség a kettő között? Valóban csak egy darab papír a házasság és nem változik semmi az igenek után?  Vagy szorosabbra fűzi a kapcsolatot, esetleg ellenkezőleg, annak romlásához vezet?  A fenti kérdések alapvetőek a 21. századi párkapcsolatokban, ugyanakkor hatalmas felelősséggel járnak, hiszen a döntés nem csak két embert érinthet és egy életre meghatározó lehet.

hazassag.jpg

Kapcsolatonként eltérő, hogy a párok milyen módon kötnek egymással szövetséget, fejezik ki összetartozásukat. Számos érv felsorakoztatható mind az élettársi viszony, mind a házasság mellett, de természetesen mindenki maga dönti el, hogy számára melyik a kedvezőbb forma.

Házasságban élő nőként a különbséget az elköteleződés mélységében látom. Számomra a házasság, illetve az egymásnak tett fogadalom kinyilatkoztatás a társam és a világ számára az egymás iránti feltétlen szeretetről, az elfogadásról és az elköteleződésről. Olyan valódi egység megalapozása, amelyet bár két különböző neveltetésű, érzelmi és gondolati beállítottságú ember hoz létre, de amelyben mégis minden különbözőség ellenére, képesek életüket a legmélyebben megosztani egymással, és vállalni a közös felelősséget azért, hogy ha kell, áldozatokat is hoznak a kapcsolat érdekében.

A jegyesség szerepe

A házasságot megelőző eljegyzésnek ma már kevesebb szerepet tulajdonítanak, pedig a jegyben járás meghatározó felkészülés a közös életre. Maga az esküvő napja is fontos a pár életében, de akinek volt már része esküvőszervezésben, jól tudja, hogy a szervezéssel a bonyodalmak is együtt járnak. Az előkészületek során gyakran olyan témák is felszínre kerülhetnek, amelyek korábban tabunak számítottak. Ez az időszak lehetőséget ad egymás mélyebb megismerésére és olyan kérdések tisztázására, mint a pénzügyek, a férj és a feleség szerepe, a gyermekvállalás és a közös otthon megteremtése. Komolyabban feltárhatjuk a társunk értékrendjét, céljait, elképzeléseit a közös jövővel kapcsolatban. Megismerhetjük, hogyan kezeli az ellentéteket, mennyire kompromisszumkész a vitás kérdésekben. A lényeges kérdések kapcsán felszínre kerülhetnek az egyetértések és az ellentétek. Szembe kerülhetünk a másik fél olyan tulajdonságaival, cselekedeteivel (legyen az hiba, viselkedésmód, múltbéli történés), amelynek elfogadásával, megbocsátásával még feladatunk van.

A jegyben járás kiváló lehetőség arra, hogy önmagunkba nézzünk,

és helyre tegyük mindazokat az elképzeléseket, amelyeket elvárunk magunktól és a társunktól a közös út során. Tisztázhatjuk, melyek azok az erőforrások, amelyekre építkezhetünk, és melyek azok a hiányosságok, amelyekkel kapcsolatban változtatnunk, fejlődnünk kell.

Régi és új család

A házasság – bár elsősorban két emberről szól – a két család egyesülését is maga után vonja. Azonban fontos, hogy két, érzelmileg is érett, felnőtt ember kössön egymással házasságot, akik már leváltak a szüleikről. Ez természetesen nem a kapcsolat megszakítását jelenti, hanem azt, hogy a pár képes az érzelmi, gazdasági és egyéb kérdésekben függetlenedni és döntéseikért felelősséget vállalni. Hiszen a gyermekvállalás esetén is kiemelkedően fontosak ezek a tulajdonságok. Elengedhetetlen a saját határok védelme és annak konkretizálása, hogy a szülők milyen mélységig szólhatnak bele a pár életébe. Természetesen a gyermek a szülő számára örökké a gyermeke marad, de meg kell tanulniuk elfogadni azt, hogy most már egy érett férfi és érett nő áll előttük, akinek el kell tudniuk engedni a kezét és új útra kell bocsátani.

A házasság során új szerepek fogalmazódnak meg. A házastársak egymás segítői, támogatói, és olyan egyenrangú felek, akik stabil hátteret, biztonságot nyújtanak egymásnak, azáltal, hogy szeretnek és szeretve vannak. A házasságkötés egy közös út kezdete, amely során már valódi társként kell folyamatosan ápolni és gondozni a kapcsolatot.

Lehet házasságot kötni anyagi, érzelmi, biztonsági célból, de bármi is motiválja azt, a megtartó erőt az elköteleződés ereje adja.

 

A szerző Pap Ildikó life coach, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom önkéntese

Az elköteleződés ereje Tovább
Osztályozd a nevelési stílusod: melyik tábort erősíted?

Osztályozd a nevelési stílusod: melyik tábort erősíted?

Mindenki szeret kategorizálni – megkönnyíthetik, átláthatóbbá tehetik az életet. A gyermekneveléssel is hasonló a helyzet: léteznek nevelési stílusok, amelyek típusokba sorolhatók.

family.jpg

A szülői bánásmód meghatározása a szakirodalmakban változatos formákat ölt, akadnak azonban olyan aspektusai, melyekből következtetni lehet a stílusára. Ilyen tényező lehet a szülők és gyermekeik közötti kommunikáció, a családban uralkodó érzelmi légkör sajátosságai, a szabályok mennyisége vagy a jutalmazás és a büntetés formái (Baumrind, 1966).

Hogyan írnád le gyermeknevelésedet? Minek neveznék ezt a pszichológusok?

A modellek közül Diana Baumrind (1966) elméletében a szülői bánásmód három típusát azonosította: a tekintélyelvű, az engedékeny és a mérvadó nevelési stílusokat. A tekintélyelvű szülő engedelmességet követel mindenekfelett, abszolút viselkedési sztenderdeket ír elő gyermeke számára. Alacsony elfogadás és magas kontroll jellemzi, a szabályokat nem vitatja meg.

Nem tűri a normák és szabályok megkérdőjelezését gyermeke részéről, úgy gondolja, a szülőnek jogai, a gyermeknek pedig kötelességei vannak.

Az engedékeny szülő gyermekközpontú, magas gondoskodás, elfogadás és alacsony kontroll jellemzi. Gyermeke kívánságait, a gyermeke felől érkező impulzusokat érzékeli és elismeri. Egyáltalán vagy alig alkalmaz korlátokat, inkább nem követel rendet vagy felelős viselkedést, kerüli a büntetést és a konfliktust, következetlen. Úgy gondolja, a gyermeknek elsősorban jogai vannak, következésképpen a bizalomra épít, ritkábban ellenőriz.

A mérvadó nevelési stílus gyermekközpontú és egyben megkövetelő is. A szülő a szabályok betartására törekszik, de azokat nem tekinti szentnek. Nagy szabadságot biztosít gyermekének, de azokat józan keretek között, és ha szükséges, szigort is alkalmaz. Minden esetben érvel a szabályok bevezetése mellett, ezáltal biztosítja a megfelelő kognitív szintet gyermeke részéről. Induktív, rávezető technikákat alkalmaz. Úgy gondolja, a gyermeknek és a szülőnek is vannak jogai, illetve kötelességei egyaránt. Gyakran alkalmaz pozitív megerősítéseket, úgy mint dicséretet, elismerést, jutalmazást (Kósa, 2005, Ranschburg, 2005).

A nevelési stílussal és a szülői bánásmóddal kapcsolatos kutatások arra igyekeznek fényt deríteni, hogy a különböző nevelői minták milyen hatással vannak például a gyermekek társas-, személyiségbeli-, pszichológiai-, emocionális- és problémamegoldó viselkedésére.

Barber (1996) kutatási eredményei azt mutatják, hogy az engedékeny és a nem involvált szülői nevelésben részesült gyermekek impulzívabbak és kevésbé tudják szabályozni önmagukat. Litovsky és Dusek (1985) szerint azáltal, hogy a mérvadó szülő olyan légkört teremt, amiben gyermeke azt éli meg, hogy teljes mértékben elfogadják, növeli a gyermek önértékelését. Aunola, Stattin és Nurmi (2000) kutatásának eredménye alátámasztotta, hogy a mérvadó szülők gyermekei magasabb önértékeléssel rendelkeznek, mint a tekintélyelvű vagy az engedékeny szülők gyermekei. A kritizálás és a szülői bizalmatlanság azt eredményezi, hogy a gyermekek nem tudják megoldani azokat a bonyolult problémákat, amikkel találkoznak, mert nem hiszik, hogy képesek lennének erre (Barber, 1996).

 Demokratikusan, egészségesen működő családban a gyermek megfigyeli és megtanulja, hogy a – szülők által közvetített – szabályok bizonyos körülmények között és bizonyos mértékben alku tárgyát képezhetik.

Az alku a családban Ranschburg (2005) meghatározása szerint azt jelenti, hogy a gyermek olyan szociális pozícióval rendelkezik, amelyben a család többi tagja részéről támasztott igényeknek és elvárásoknak eleget kell tennie, ugyanakkor a család többi tagja felé ő is ugyanúgy igényekkel és elvárásokkal léphet fel. Vannak családok, amelyekben a gyermeknek túl nagy szabadsága van az alkudozásra, itt a szülők rendszerint engedékeny nevelői stílust alkalmaznak, és akadnak olyanok is, ahol a szülőknek szinte egyáltalán nincs erre lehetőségük, ezért tekintélyelvű vagy mérvadó nevelői stílust vesznek fel. 

Ahogy Forward is megfogalmazta: „Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk – magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté” ( 2000, 10-11).

Vajon milyen magvak növekednek bennünk? Milyen magvakat ültetünk el?

 

A szerző Makkos Eszter Júlia viselkedéselemző, pszichológus hallgató

 

Felhasznált irodalom

Aunola, K., Stattin, H. & Nurmi, J.-E. (2000). Parenting styles and adolescents’ achievement strategies. Journal of Adolescence, 23, 205-222.

Baumrind, D. (1996). Effects of authoritative parental controll in child behaviour. Child Development, 37, 887-907.

Kósa, É. (2005). Szülői nevelői attitűdök: a szülők gyermeknevelési eljárásai. In: Vajda, J & Kósa, É. (szerk.) Neveléslélektan. Osiris, Budapest, 220-230.

Rancshburg, J. (2005). A családi nevelés. In: Bagdy, E. & Klein, S. (szerk.) Alkalmazott pszichológia. Edge 2000 Kiadó, Budapest, 13-32.

Barber, B. K. (1996). Parental psychological contorl: Revisiting a neglected construct. Child Development, 67, 3296-3319.

Litovsky, V. G. & Dusek, J. B. (1985). Perceptions of child rearing and self-concept development during the early adolescent years. Journal of Youth and Adolescence, 14, 373-387.

Forward, S. (2000). Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft, Budapest, 1-78.

Osztályozd a nevelési stílusod: melyik tábort erősíted? Tovább
Egy párkapcsolat fejlődése

Egy párkapcsolat fejlődése

Nincs megállás. Mindenki életében volt már olyan pillanat, amikor azt kívánta, bárcsak megállna az idő, bárcsak minden így maradna. Persze olyan is, amikor csak azt várta, hogy végre jöjjön a holnap. Tetszik vagy sem, a fejlődés az élet velejárója. Ez alól kapcsolataink, párkapcsolataink sem kivételek.

Margaret Mahler magyar orvos, pszichiáter, pszichológus, gyermekpszichológus volt. Nevéhez többek között egy tárgykapcsolat-elmélet fűződik. Eszerint az újszülött csecsemő még nem tudja különálló személyként érzékelni magát, hanem egyfajta fúziót alkot édesanyjával. A gyermek fejlődési folyamatának lényege ennek a fúziónak a felbomlása.

Ez a legelső, meghatározó, szoros kötelék lesz később fontos kapcsolataink alapmodellje. Párkapcsolatainkban megismételjük az anya-gyermek kapcsolatunk fejlődési szakaszait és sajátosságait. Mindamellett, hogy nincs két egyforma ember és kapcsolataink is egyediek, mégis felfedezhető egy „forgatókönyv”, melynek megfelelően alakul egy kapcsolat. Mahler leírta az anya-gyermek kapcsolat fejlődési szakaszait, melyek megfeleltethetőek párkapcsolataink fejlődési fázisainak. Lássuk melyek ezek!

1. Szimbiózis (Symbiosis)

2. Differencáció (Differentiation)

3. Gyakorlás (Practising)

4. Újraközeledés (Rapprochment)

5. Állandóság (Constancy)

 

A szimbiózis az első szakasz. Csecsemőként még nem különítjük el magunkat az édesanyánktól. Úgy érzékeljük, mintha egyek lennénk. Ezt párkapcsolati szinten a rózsaszín köd időszakaként képzelhetjük el. Ekkor csak „Mi” létezünk, a lehető legtöbb időt szeretnénk a másikkal tölteni, és szinte elképzelhetetlen, hogy valami külön programot csináljunk.

Gondoljunk csak Hamupipőke és Hófehérke történetére. A mese a szimbiózis szakaszában véget is ér.

De vajon mi jön ezután?

 mother-2152464_1920.jpg

Komoly munka vár szerelmeseinkre. A második lépcsőfok a differenciáció. Csecsemőkorban ez a saját testünk felismeréseként jelentkezik. Elkezdünk rájönni, hogy melyik a mi nagylábujjunk, és ha éhesek vagyunk, akkor nem biztos, hogy anya is az… Ennek megfelelően a felhőtlen szerelem után elkezdjük igazán megismerni egymást. Rájövünk, hogy nem mindenben egyezik az ízlésünk, hovatovább vannak dolgok, amikben különbözünk. Ez az első szakaszhoz képest némi távolodást jelent ugyan, de a kapcsolat fejlődésének kihagyhatatlan része.

argument-238529_1280.jpg

Tíz hónapos kor körül, mikor már felismertük, hogy rajtunk kívül létezik egy egész világ, indulhat a gyakorlás fázisa. Elkezdjük aktívan megismerni a minket körülvevő embereket és a környezetünket. Feltérképezzük képességeinket és korlátainkat. Fókuszba kerül a külvilág. Ugyanígy párkapcsolatunkban a figyelem kettőnkről minden másra fordul. Előtérbe kerülnek az egyéni célok és tervek, az önmegvalósítás. Ismét felvesszük a fonalat az esetlegesen elhanyagolt barátainkkal és hobbijainkkal kapcsolatban.

Az előző két szakasz talán ijesztő lehet, de ha kitartunk, jön az újraközeledés időszaka. Ekkor a gyermek és édesanyja igyekszik megteremteni az egyensúlyt az önállóság és az egymásrautaltság között. Szerelmünkkel pedig, a különbségek felfedezése és a gyakorlás fázisa után, elkezdjük újra felfedezni a közös pontokat. Mi is az, amiért együtt vagyunk, mit szeretünk a másikban, mi köt minket össze.

Ha ez sikerült, már jó úton vagyunk az állandóság szakasza felé.

Ekkor a gyermekként tudatában vagyunk önálló létezésünknek, individualizálódunk. Párkapcsolati szinten ezt érett párkapcsolatként fogalmazhatjuk meg. Amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mindketten különálló egyéniségek vagyunk, saját vágyakkal, érzésekkel és igényekkel, mégis ezekkel együtt szeretjük, tiszteljük és elfogadjuk a párunkat és magunkat is.

Természetesen ez a „forgatókönyv” nem szükségszerű, de érdemes elgondolkodni, hogy vajon hol tartunk?

Maróti Eszter

Forrás:

Ellyn Bader, Peter Pearson (1983). The Developmental Stages of Coupleehood. Transactional Analysis Journal, Vol 13., Issue 1.

Kozma-Vízkeleti Dániel (2016) Előadás a Károli Gáspár Református Egyetemen az Kapcsolatok, párkapcsolatok órán. Budapest, 2016.04.06.

 

Egy párkapcsolat fejlődése Tovább
Miért fontos, hogy ismerd meg önmagad – újra és újra?

Miért fontos, hogy ismerd meg önmagad – újra és újra?

onkereses.jpg

„Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is!”

 Az önismeret fontosságára folyamatosan felhívják a figyelmünket szakemberek. Gondoljunk csak bele a következőkbe:

  • milyen az, ha mi magunk nem vagyunk tisztában azzal, mik a vágyaink, elképzeléseink, motivációink,.
  • hogyan alakult, változott bennünk az évek során a hozzáállás a körülöttünk lévő világgal, akár saját magunkkal kapcsolatban is – nehéz lesz fejlődni, utat, célt kijelölni, megfelelő döntéseket hozni.

Látnunk kell, hogy a sorsunk kovácsaiként a mi felelősségünk, hogy a legjobbat hozzuk ki a helyzetekből, életeseményekből.

Nyomon kell követnünk a magunkban zajló változásokat is annak érdekében, hogy meg tudjuk hozni a döntést, merre, hogyan tovább? Hiszen ami állandó az életben, az a változás! Ettől nem kell megijednünk, ez jó hír, hiszen az kormányrúd a mi kezünkben van.

Minden nap találkozom a munkám kapcsán olyan felnőttekkel, akik új állást keresnek, mert megelégelték az eddigi munkájukat, akár még azt a területet is, ahol eddig a munkaidejüket töltötték. Váltani szeretnének, de azt, hogy merre tovább, nem tudják. Önismeret nélkül nehéz lenne megfelelő módon cselekedni.

A változás első lépése, hogy akarom azt.

Amikor eljutottam odáig, hogy már tudom, mit nem szeretnék – szerencsések azt is kitalálták, mit igen – csinálni a továbbiakban. Bennem van a tetterő, képes vagyok az önismereti utamon elindulni, aminek során feltárul, honnan indultam, milyen állomásai voltak az életemnek, mi az, amit megtartok, mi az, ami kukába kerül, amivel soha többet nem akarok foglalkozni.

Ezzel a témával kapcsolatban álljon itt néhány gyakorlati kérdés gondolkodás-ébresztőnek a személyes térkép elkészítéséhez. Toll, papír, elő, hogy beinduljon a problémamegoldó gondolkodás! (A kézírás nagyban segíti ennek elindítását.)

Őszintén, magamról, (először csak) magamnak!

Mit kell rólam tudni?

  • Mit mondok magamról pl. egy idegennek ismerkedéskor, egy munkáltatónak interjús helyzetben stb.? Mi az a legfontosabb dolog saját magammal kapcsolatban, amit meg akarok és tudok osztani másokkal? Mi az, ami engem leginkább jellemez? Miben vagyok különleges, mi az, amit a legnagyobb erősségemnek érzek? (Pl.: azt kell rólam tudni, hogy minden munkakörömben emberekkel foglalkoztam, mások segítése, támogatása volt a fő feladatom, és ez az a terület, ami nélkül nem tudnék élni. Ennek érdekében tanultam, fejlesztettem magam az évek során.)

Mihez értek igazán?

  • Itt érdemes gondolatban végigmenni az eddig betöltött munkakörökön, munkatapasztalatokon. Mik voltak azok a tevékenységek, amik közben jól éreztem magam, mikor és hol kaptam belső, külső partnerektől, vezetőktől, kollégáktól visszajelzést arról, hogy a munkám eredményesen zajlott?

Ezen kívül a magánéletben előbukkanó erősségeket is érdemes összegyűjteni, legyen az akár egy különleges étel elkészítése, sportteljesítmény vagy az, hogy mások szerint szórakoztatóan mesélek vicceket.

Mire vagyok igazán büszke?

  • Mi magyarok genetikailag és nevelésileg is kódolva vagyunk arra, hogy ne dicsekedjünk, hogy úgy beszéljünk sikereinkről, mintha azokról igazán nem is tehetnénk. Saját magunkat is képesek vagyunk betonba nyomni a kishitűségünkkel és indokolatlan önostorozásunkkal. Sok gyakorlással, tudatos odafigyeléssel elsajátítható azonban, amit más népek zsigerből tudnak, hogy amit elértünk, eredményeinket, amikért megdolgoztunk, sikereinket meg tudjuk fogalmazni, tudjuk közölni másokkal.

 

Szó sincs dicsekvésről, hanem bátor kiállásról, annak érdekében, hogy felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, erősségeinkkel, hibáinkkal együtt.

Jó gyakorló terep ehhez a családdal, igaz barátokkal történő beszélgetés!

Mit szeretek csinálni szabadidőmben?

  • Itt azért készül a lista (megint csak magam miatt), hogy lássam, mire megy el a szabadidőm. Séta, barátok, internet, sport, a sokat emlegetett olvasás? Sütés-főzés, kertészkedés, gyerekekkel való foglalkozás stb.?Érdemes huszonegy napon át őszintén írni a pontos napi rutint, hogy lássam: felkeléstől lefekvésig mire mennyi idő megy el napi szinten. Ha rájövök, hogy szeretnék, mert kiderül, hogy lehetne még csiszolni a napi szokásaimon, a munkát egy tényfeltárással érdemes kezdeni.

(Itt a kisgyerekes szülők fogják a fejüket, na de hol van nekem én-időm? Örülnek, ha a gyerek elalvása után el tudnak mosogatni…de nem lesz ez mindig így, fel a fejjel! Pár év és ügyesen be lehet fogni a csemetéket a házimunkába. Addig is kérjék meg a nagyit, vigyázzon a kicsi gyerekre amíg anya, apa lazít egyet.)

  • A szabadidő megfelelő eltöltésében nagyon fontos szempont, hogy pihentető és örömteli legyen. Itt is konkrétan fogalmazni, mi az, ami feltölt.

Mit szeretnék elérni az életben?

  • Jöhetnek az álmok, vágyak, elképzelések. Csak bátran!

Amit meg tudok fogalmazni, azzal már tudok kezdeni valamit.

  • Rövid és hosszú távú célok, alapvető igények, amit mindenképpen szeretnék elérni, magánélet, munka területe, emberi kapcsolataim, család, barátok, munkatársak tekintetében, minden jöhet!

Az idő így is – úgy is elmegy.

Ha tervezek, álmodok, ha megfogalmazom a vágyaimat, van esélyem arra, hogy elérjem, megvalósítsam azokat.

Ám elég nehéz konkrétan kimondani, főleg leírni ezeket, mert ha ezt megteszi az ember, szerződünk saját magával arra, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, ezzel felelősséget vállaljon a boldogságáért. 

Milyen irányba szeretnék fejlődni?

  • A tudatos ember figyelemmel kíséri erősségeinek, fejlesztendő területeinek alakulását. Akár a munka világában, akár személyisége fejlődése területén tudja azt, hogy min kell dolgoznia. Van, amin egyedül, odafigyeléssel lehet változtatni, van, amikor szakemberhez érdemes fordulni iránymutatásért, támogatásért. A lényeg itt is az elhatározáson és a megvalósításon van.

Az entrópia törvénye kimondja, hogy ami nem fejlődik, az bomlik.

Ezért fontos, hogy mindig keressek olyan területet az életemben, amihez érzem az erőt, ami velem van, amihez van kellő motivációm, hogy aztán valóban meg is tudjam tenni, amit ezen a területen szükséges. Sokszor a hit önmagamban nem elég erős, de tudom azt: nem várhatom el másoktól, hogy higgyenek bennem, ha ezt én sem teszem…

Dolgozni saját magamon folyamatos feladat, érdemes időnként kérdésekkel rávilágítani az aktuális igényeimre J.

 Miért is fontos saját magam újbóli megismerése?

Talán azért, mert ez egy életen át tartó projekt, nem érdemes félvállról venni. A szerencsések hosszú időt kapnak ajándékba, hogy itt legyenek ezen a Föld nevű bolygón. Nem mindegy hát, hogyan érezem magamat a nekem megadatott életben.

Mindenkinek törődnie kell tehát önmagával azért is, mert ha az ember jól érzi magát a bőrében, azt a környezete is megérzi, és ők is sokkal jobban lesznek.

Önismeretre fel!

 

Arany Ágnes munkavállalási tanácsadó, mentálhigiénés mentor, tréner

Miért fontos, hogy ismerd meg önmagad – újra és újra? Tovább
Apával az élet… teljes!

Apával az élet… teljes!

apa.jpg

Sokszor tapasztaljuk, mintha az édesanyák elsődleges, az apukák pedig másodlagos szerephez jutnának, ha a gyermeknevelésre vagy a gyermekgondozásra terelődik a szó. Ez az elgondolás azonban téves. Szükségünk van édesapáinkra, nem kevésbé, mint édesanyáinkra.

Fájdalmas látni, hányféleképpen okozhat rombolást a lélekben az, ha konfliktusos, érzelmileg terhelt az édesapa és gyermek közti kapcsolat, ha a gyermek úgy érzi, apja elutasítja, esetleg el is hagyja őt. Természetesen olykor nem kifejezetten egyszerű feladat mind érzelmileg, mind fizikailag közel kerülni az édesapához, aminek számos oka lehet. Azonban az a kapcsolat, ami szülő és gyermeke között kialakul, „minden későbbi emberi kontaktus alapmintájának” tekinthető (Bagdy, 1977, 6), ezért döntő fontosságú figyelmet szentelni ennek a köteléknek. Az apai szeretetnek nincsen párja, a tőle származó elismerés, dicséret olyan büszkeséggel tölt el, ami nagyban erősíti a személyiséget az önbecsülést. Az ember életében az édesapja az „első férfi”, akivel kapcsolatba lép, ezért ezek a tapasztalatok kulcsfontosságúak.

Ki az igazi férfi?

Ahogyan A Keresztapa című filmben is elhangzik: „Az a férfi, aki nem szakít elég időt a családjára, sosem lehet igazán férfi.” A férfiasság egy vonzatává kellene válnia az apai szerep betöltésének. De mit értünk apai bevonódás, involváltság alatt? Az apai bevonódás három dimenzió segítségével írható körül. Ezek az elkötelezettség, az elérhetőség és a megbízhatóság. Ám az apai melegség, a támogatás és az érzékenység sem elhanyagolható aspektusok (Pleck, 2007). Tehát egy apa akkor vonódik be, ha igyekszik aktívan részt venni gyermeke életében, megismerni őt, a vele való gyakori, naponkénti foglalkozást sem tekinti tehernek.

Egy kutatás során megállapították, hogy azok az édesapák vettek részt leginkább a gyermeknevelésben, azaz voltak a leginvolváltabbak, akik tanultabbak voltak, kevésbé voltak depressziósak, korábban vettek igénybe szociális támogatást, főként spirituális jellegűt és aktívan gyakorolták vallásukat (Roggman, Boyce, Cook és Cook, 2002). Ez érthető is, ha belegondolunk, hogy például a keresztény vallás is azt tanítja: Isten a férfit családja, felesége és gyermekei vezetésére is teremtette, védelmet biztosítva számukra, megértést, elfogadást, türelmet és legfőképpen szeretetet tanúsítva irántuk.

Súlyos következményekkel járhat az, ha valaki apa nélkül kénytelen felnőni.

Rebecca O’Neill (2002) olyan kutatások eredményeit összesítette, amelyek a biológiai édesapjuk nélkül felnövekedett gyermekeket, tinédzsereket és fiatal felnőtteket vizsgálták. Ezek szerint az apuka nélkül nevelődő gyermekek nagyobb valószínűséggel küzdenek emocionális és mentális problémákkal, lesznek fizikai, érzelmi vagy szexuális abúzus áldozatai. Azok a tinédzserek, akik apa nélkül nőnek fel, nagyobb valószínűséggel válnak tini korukban szülővé, dohányoznak, fogyasztanak alkoholt és drogot, lógnak az iskolából, esetleg hagyják azt ott tizenhat éves korukig. A fiatal felnőttek esetében az apa hiánya nagyobb mértékben jár együtt munkanélküliséggel, alacsony kereslettel vagy hajléktalansággal. Nagyobb valószínűséggel vesznek részt bűnözésben, rendelkeznek hosszú távú emocionális és pszichológiai problémákkal, hamarabb lépnek párkapcsolatba, s élnek együtt partnerükkel, mint azok a fiatal felnőttek, akik apa mellett nőttek fel. Az apátlanok körében magasabb a válások, a házasságon kívül született gyermekek száma is.

Természetesen az apai jelenlét – például ha passzív vagy nem megfelelő – nem feltétlenül jelenthet védelmet az imént felsoroltak kockázata ellen. Valamint az apa nélkül felnövekvő gyermekek életében sincs elvetve a kocka. Azonban ha belegondolunk,

akadnak dolgok, amiket csak apukánk taníthat meg nekünk,

mivel egészen másképpen látja a világot, gondolkodik, érez, mint anyukánk. Én Édesapámtól tanultam meg, mekkora jelentősége van annak, ha képes vagyok az életben önállóan, sikereket elérve boldogulni. Mindig a kemény munkára ösztönzött, hogy ne elégedjek meg kevesebbel, mint az a maximum, amit magamból adni tudok. Ez a jelenség megfeleltethető a maszkulin princípiumhoz tartozó centrifugális, kifelé hajtó erőnek, ami arra törekszik, hogy építsen, alkosson (Antalfai, 2007). Mivel az erő kifele hat, fókuszpontjában az áll, hogy a személyt a külvilágban való sikeres alkalmazkodásra ösztökélve nevelje. Az apák világosabb határokat fektetnek le és közvetítenek, mint az anyák, így ők azok, akik elsősorban megtanítják gyermekeiknek mások határainak tiszteletét is (Farrell, 2001, idézi Millar, 2006).

Léder László, önmagát gyakorló édesapaként bemutató pszichológus a következőképpen nyilatkozott: „Ha felteszi valaki a kérdést, hogy ki a fontosabb, az apa vagy az anya, visszanyúlok a magyar nyelv bölcsességéhez, amelyik mind az apát, mind az anyát »szülőnek« nevezi. Ezek szerint egy gyermeket ketten szülnek meg…” (http://apafuzet.hu/szerzok/).

Ámulatba ejtenek azok az esetek, amikor a család – tágabb értelemben a társadalom – felismeri az apai nevelés egyedülálló szerepét, az apai részvétel jelentőségét. Valamint megdöbbentenek azok, amikor az édesanya mellett az édesapa alakja kissé megtépázottnak, elhanyagoltnak, már-már terhesnek tűnik: egy személlyé válik csupán, aki nem vagy aligha képes a gyermeknevelés során tapasztalt eseményeket adekvátan feldolgozni, átérezni. Pedig ez a feltételezés a legkevésbé sem állja meg a helyét.

 

Makkos Eszter Júlia viselkedéselemző

 

Irodalomjegyzék

Antalfai, M. (2007). Személyiség és archetípusok Jung analitikus pszichológiájában. In: Gyöngyösiné Kiss, E. & Oláh, A. (szerk.): Vázlatok a személyiségről. A személyiség-lélektan alapvető irányzatainak tükrében. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 166-190.

Bagdy, E. (1977). Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Budapest.

Farrell, W. (2001). “Why Dad is Crucial” Father and Child Reunion Syndey: finch publishing. (Idézi: Millar, 2006)

Léder, L. http://apafuzet.hu/szerzok/

Millar, D. (2006). The Impact of a Father on a Child’s Socio-Emotional Development. http://fathersmatter.wordpress.com/2006/10/09/1/

Morman, M. T. & Floyd, K. (2006). Good fathering: Father and son perceptions of what it means to be a good father. Fathering, 4, 113-136.

O’Neill, R. (2002). Experiments in Living: The Fatherless Family. Civitas, 1-20, London. http://www.civitas.org.uk/pdf/Experiments.pdf (Letöltve: 2017.14.27.)

Pleck, J. H. (2007). Why could father involvement benefit children? Theoretical Perspectives. Applied Development Science, 11, 196-202.

Roggman, L. A., Boyce, L. K., Cook, G. A & Cook, J. (2002). Getting dads involved: Predictors of father involvement in early head start and with their children. Infant Mental health Journal, 23, 62-78.

Apával az élet… teljes! Tovább
Utak egymáshoz

Utak egymáshoz

A sikeres konfliktuskezelés kulcsa

Sokak számára ismerősek lehetnek azok a hosszú ideig elhúzódó veszekedések, ismétlődő, parttalan viták, amikor már betéve tudjuk mit fog mondani a másik, melyek az érvek, ellenérvek, de dűlőre jutni és megoldást találni sehogy sem tudunk. Az emberi kötelékek természetes velejárói a konfliktusok és még a jól működő párkapcsolatokban is előfordulnak. Ám az már korántsem mindegy, hogy ezek építő vagy romboló erejűek.

konflituskezeles_1.jpg

Legtöbbször már  a konfliktus szó puszta hallatától is a hideg futkos a hátunkon, és negatív érzések törnek fel bennünk, pedig az pozitív értelemben is felfogható, ha megfelelő a kezelése. Közelebb hozhat minket a társunkhoz, fejlesztheti a személyiségünket és a problémamegoldó készségünket, sőt előre viheti a kapcsolatunkat is. Ugyanis egy párkapcsolat,

egy házasság nem más, mint hosszú évekig tartó közös tanulás és szeretetteljes együttfejlődés.

Ehhez azonban nyitott szív, ítélkezéstől mentes gondolkodás, a másik fél nézőpontjának kritikák nélküli feltárása és egymás kölcsönös megértése szükséges.

Persze könnyebb ezt mondani, mint megvalósítani. Hiszen amikor dühtől és tehetetlenségtől eltorzult arccal állunk a párunkkal szemben, miközben azon versenyzünk, ki mondja hangosabban az igazát és győzi meg (vagy inkább le) a másikat, mindenre gondolunk csak arra nem, hogy a társunkkal békét keressük.

Hangzatos, de megvalósíthatatlan?

De akkor hogyan érhetjük el a fentieket? A válasz egyszerű, a kivitelezés viszont már igényel némi erőfeszítést. Kell hozzá jó nagy adag kitartás, tudatosság, szeretet és olykor engedményekre, elengedésre is szükség van. Ám ha fontos számunkra a másik, megéri időt és energiát áldoznunk a kapcsolatunk harmóniájának megtartására. Sajnos sokszor egyszerűbbnek tűnik a látszólag könnyebb utat választani, és a veszekedésektől megfáradt, elfásult kapcsolatból kitáncolni, abban bízva, hogy egy másik partnerrel majd szebb és békésebb lesz minden. A kapcsolatok kezdetén azonban még mindenki a szebbik felét mutatja, sőt vonz a társ különbözősége is. A legszerelmesebb napokban még senki sem gondol arra, hogy a különbségek éket verhetnek a szerelmes szívek közé, de az ellentétek fel nem oldása, a felgyülemlett harag, düh, sértettség érzelmi elhidegülést hoz, s kiégett kapcsolathoz vezet.

Viszont ha képesek vagyunk felülemelkedni az egónkon és a büszkeségünkön azáltal, hogy a győzelem elérését célzó érvelések helyett a társunk megértésére, támogatására koncentrálunk, elősegíthetjük a viták megoldását és a boldog együttélést.

A sikeres konfliktuskezelés alapja az egymás felé fordulás,

a másik fél tiszteletteljes meghallgatása és empatikus megértése, valamint az, hogy képesek legyünk kompromisszumokat kötni azért, hogy megtaláljuk azt a megoldást, amellyel mindketten elégedettek vagyunk.

Kire is figyelünk, mikor veszekszünk?

A megoldatlan konfliktusok egyik legfőbb oka, hogy mindkét fél görcsösen ragaszkodik az álláspontjához, nem enged a mereven tartott igazából, holott egy probléma úgyis feloldható, hogy az mindkét fél számára nyereséget hoz.

Mindannyian mások vagyunk, de ebből a különbözőségből előnyt is kovácsolhatunk, ha tiszteljük egymást, és elfogadjuk, hogy a partnerünk nem feltétlenül olyan, mint mi, joga van másként gondolkozni és érezni. A konfliktuskezelés elengedhetetlen feltétele az igazi szeretet, amely nem követel, nem ítélkezik, hanem a másik fél javát keresi.

Fontos, hogy a viták során valóban próbáljuk megérteni, mit is gondol, érez a társunk, mi a konfliktus hátterében meghúzódó valódi érzelem. Próbáljuk a világot az ő szemével nézni, és miközben ő beszél, ne azon töprengjünk, hogy hogyan is vághatnánk vissza, hanem teljes odafordulással egyszerűen csak igyekezünk megérteni, amit mondani szeretne. Ha biztosak vagyunk abban, hogy teljes mértékben megértettük a társunk nézőpontját, akkor következünk mi, hogy elmondjuk a mondandónkat. Természetesen a partnerünkre is ugyanúgy vonatkozik az, ami ránk: neki is teljes odafordulással és értő figyelemmel kell meghallgatnia bennünket. Így tudunk valóban beszélgetni egymással.

A beleérző hallgatással és szeretetteljes odafigyeléssel lehetőségünk nyílik megérteni, hogy milyen érzelmek bújnak meg a szavak mögött, mi a kirobbant és elhúzódó konfliktus valódi tárgya. Bármilyen nehéz is, mindig emlékeztessük magunkat arra, hogy ketten együtt, szövetségben tudjuk csak megtalálni az utat egymáshoz és a problémák megoldásához.

 

A témában való mélyebb elmerüléshez szeretettel ajánlom olvasásra mindenkinek Gary Chapman: Nyerő páros c. könyvét.

 

Pap Ildikó life coach, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom önkéntese

Utak egymáshoz Tovább
„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan”

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan”

Ki az, akinek kell tanács, ki az, akinek nem…

– Tessék mondani mi legyek?
– Legyen cipőfelsőrész-készítő!
– Miért pont az? Mondjon valami mást!
– Legyen orvos!
– Miért pont orvos? Különben sem bírom a vért.

Ez a párbeszéd egy tanácsadáson hangozhatott volna el...

Egyre több helyen lehet olvasni könyvekben, blogokon, hogy legyünk céltudatosak, akár vásárláskor, pálya- és munkahelyválasztáskor vagy akár az egész életünk megtervezésekor (a sort lehet folytatni :) ).

Kutatások bizonyítják, hogy a lakosság egy igen kis része, kb. 10-20%-a az, aki tudatosan végiggondolja, mit szeretne elérni, mik a motivációi, mit érez a dologgal kapcsolatban,  és mit is kell tennie érte, hogy elérje.

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan” Tovább
Az élet játék, vedd komolyan!

Az élet játék, vedd komolyan!

Amerikából jöttem, mesterségem címere:

Az Activity kistestvérét mindenki játszotta alsó - tagozatos korában. Nagyon szerették az én tanítványaim is, újra és újra jókat tudtunk nevetni a sete-suta mutogatásokon. Szinte ugyan azok a szakmák jöttek elő naponta: fodrász, asztalos, festő, cukrász, autóvezető, szerelő, orvos, még sem unták soha.

A színészeknek van a legjobb dolguk, mert mindig játszhatnak, más és más bőrébe bújhatnak, kipróbálhatnak rengeteg szakmát, személyiséget, életet, és még fizetést is kapnak érte. :)

Mindenki nem lehet színész, de próbálgatni érdemes, beleélni magam és elképzelni, mi lenne, ha…

pexels-photo-85599_small.jpeg

Az élet játék, vedd komolyan! Tovább