Érdekesen alakult a karrierutam. Arra gondoltam, most magamról írok, József Attilával szólva leszek én a hetedik, a téma szóljon a saját választásaimról, a változtatásokról, az ismeretlenbe való ugrásaimról. Saját tapasztalatból mondom, mások történeteiből jobb tanulni, mint a hibáinkból.
Onnan kezdem, hogy érettségi után nem vettek fel a tanárképzőbe. Nem tanultam eleget, így meg sem lepődtem ezen. Viszont azt tudtam, hogy dolgozni elmegyek, mert a szüleim nyakán nem annyira elegáns a napot lopni. Vagy tanulni, vagy dolgozni, ez az alaptétel ma is érvényes, s ezt a hozzám forduló fiataloknak el is szoktam mondani.
Némi szülői hatásra képesítés nélküli pedagógusnak álltam. Abban az időben tanítókból hiány, lakótelepi gyerekekből viszont sok volt, ezért aztán többedmagammal megkezdtem a munkát egy elég nagy általános iskolában mint napközis nevelő. Nem igazán tudtam, mit is kezdek majd a rám bízott gyerekekkel. Első osztályosok és negyedikesek kerültek az én csoportomba. Aki tudja, csak úgy nagyságra, mekkora egy hatéves és mekkora egy negyedikes nebuló, sejthet valamiféle nehézséget a két társasággal való foglalkozás körül, és ne csupán a centiméterekben mérhető különbözőségre gondoljatok... Azt találtam ki, hogy ha két hetet kibírok, és a gyerekek is túlélik az együttélésünket, megmaradok a pályán.
18 és fél évet tanítottam ezt követően különféle iskolákban, a Fővárosban, majd vidéken, éppen ahol éltem. Közben elvégeztem a Tanítóképzőt, hogy ne csak gyakorlatom, de „papírom” is legyen. Levelezőn tanultam, mert addigra megszoktam, hogy van fizetésem, ráadásul mire a nappali tagozatosok kijöttek a diplomájukkal, én már gyakorlott tanító voltam.
Szép időszaka volt ez az életemnek, igazán szívvel-lélekkel tudtam a gyerekek felé fordulni, nem csak az ismeret átadás jellemzett, igyekeztem élvezetessé tenni számukra a mindennapokat. Ott tanultam meg, hogy önmagához képest mindenki fejleszthető, hogy kitartással és türelemmel el lehet érni a célokat.
A sok kisgyerek őszinte szeretete és ragaszkodása marad meg bennem leginkább ebből a korszakból, mert ők nagyon ki tudják fejezni az érzéseiket.
Remélem, nem felejtették ezt el felnőtt korukra sem.
Váltás. Miért jöttem mégis el az iskolából?
A 17-18. évnél úgy éreztem, ismételgetem magam, nehezen tudok megújulni, már nem okoz akkora örömet elölről kezdenem az abc-t. Meg is fogalmaztam magamnak, hogy valami újra vágyom, tanulni, fejlődni szerettem volna. Nem akartam leépülni, hogy az entrópia törvénye szerint leomoljon bennem szép csendesen, amit felépítettem.
És akkor jött egy váratlan telefon. Egy volt kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje váltani, és pont olyan szakemberre van szüksége az állás nélkül maradt felnőtteknek, mint amilyen én vagyok.
Jó, de mit kell ott csinálni? – tettem fel a kérdést. Semmi ismeretem nem volt a témáról, holott akkor már évek óta szoktuk a kifejezést: munkanélküli. Ám engem közelről nem érintett szerencsére ez a nehéz helyzet.
Belevágtam.
Az iskola zárt óvó közegéből átkerültem egy sokkal keményebb felnőtt világba, ahol életek, családok mindennapjai múltak azon, meg tudnak-e újulni a munkahely elvesztését követően, elég bátrak-e a váltáshoz, a kereséshez.
A munkám az lett a következő 18 és fél évben, hogy a hozzám fordulókat támogattam céljuk elérésében, a következő munkahely, a megfelelő állás megtalálásában.
Dolgoztam ügyintézőként, aztán rehabilitációs területen, elvégeztem a munkavállalási tanácsadó szakot, hogy még jobb szakemberré váljak. Aztán ebben a munkakörben rengeteg egyéni tanácsadás, tréning, csoportos tájékoztató megtartása következett, közben újra tanulás, aztán még tanulás, fejlődés, szakmai tréningek, mentálhigiénés mentor képzés, kollégáim támogatása, fejlesztése, mind-mind szeretettel teli feladat, igazi lelkesedéssel végzett munka.
Egyszer csak jött egy kérdés. Mit szólnék, ha a humán szolgáltatást, amit a gyakorlatban évek óta végzek – a visszajelzések alapján elég jól –, egy magasabb szinten, a területet irányító minisztérium berkein belül fejleszteném? Dolgozhatnék olyan kollégákkal is egy csapatban, akikkel a magánéletemben baráti kapcsolatot ápolok.
Mit lehet erre felelni?
18 és fél év szolgálat után az állásinterjún megfelelve úgy döntöttem: elvállalom. Csinálom, ahogy tőlem a legjobban telik, azért, hogy a kollégáimnak, akik a területen dolgoznak, könnyebb legyen. Szeretném átadni a rengeteg tapasztalatomat, hogy nekik ne kelljen minden buktatón végig menniük.
Kiléptem tehát megint a megszokott feladataim közül, az ismerős közegből, a barátként szeretett főnökök és kollégák köréből, a napi rutinból, a hátra hagytam a munkámat, ami a hobbim is volt egyszerre.
Miért tettem ezt?
Azt hiszem, vitt megint a hajtóerő, nevezzük motivációnak, kakaónak, spiritusznak, ambíciónak. Tanulni, fejlődni, hasznára lenni másoknak, új embereket megismerni, megoldásokat találni problémákra, sikerélményeket átélni.
Váltani, dönteni, bátor tett. Kockázata van mindig, de az én esetemben, ha ottmaradtam volna az iskolában, rengeteg tapasztalattal, tudással, élménnyel lennék szegényebb.
Az indok a váltásra sokféle lehet. A lényeg, hogy ha úgy érzem, mennem kell, nem féltem eddig soha. Talán „születési hiba” nálam, hogy merek lépni, de arra bíztatok mindenkit, hogy válaszútnál tegye fel magának a kérdést:
Mi az a legrosszabb, ami történhet?
Őszinte kérdésre őszinte választ kell adni. Aztán már könnyebb lesz eldönteni, hogy érdemes-e a megszokottban, a jól ismert keretek között maradni, vagy inkább az újat választani. Kinek-kinek a maga legjobb megoldását kell megtalálnia, ez a lényeg!
Tudod, a hetedik, Te magad légy!
A szerző Arany Ágnes munkavállalási tanácsadó, tréner, mentálhigiénés mentor